89. nap nikotin nélkül

Elég fura reggelre ébredtem. Még önmagamhoz képest is szokatlanul korán kidobott az ágy, alig múlt éjfél, mégis tökéletesen kipihentnek érzem magam. Sajnos, az álmaimra hetek óta nem emlékszem megint, bár nem csoda, amilyen zaklatott időket éltem, nem is tudtam foglalkozni az álomjóga-gyakorlással. Mindig azt várom amúgy, hogy spontán lesz tudatos álmom, mint ahogy eddig már többször is így volt, de sajnos, úgy tűnik, a következőkért már keményen meg kell dolgoznom.

A cigihez való viszonyomban nincs számottevő változás, kisebb hullámokban felbukkan nap közben, például amikor dohánybolt előtt megyek el, hogy “nahát, nem is voltam dohányboltban hónapok óta”, vagy hogy “ha nem szoktam volna le, most rágyújtanék”. Szerencsére, ezek ilyen kósza gondolatok csak, nem bírnak túl nagy hatalommal.

Viszont tegnap volt egy meglepő gondolatom-érzésem. Hirtelen nagyon magányosnak találtam magam, és az egész helyzetemet is olyan vigasztalannak valahogy, ritkán érzek így, de most megtalált, és egy kicsit úgy mindenkit is megsajnáltam, magammal együtt, de nem ez volt a furcsa, mert ez egyetlen tizedmásodpercig tartott csak, vagy még addig sem.. Ahogy szálltam fel a bringára éppen, indulófélben valahová, teljesen lelassított, szinte megállított az említett érzés mellé érkező gondolat, hogy tudniillik “És most komolyan, tényleg nincs semmi segítség?”

Merthogy minden segítség, ami csak egy kicsit is megkönnyíti az életet, amitől pillanatnyilag jobban tudod érezni magad, ami a krízishelyzetekben valamilyen azonnali, kézzelfogható segítséget tud nyújtani, az vagy káros, vagy egészségtelen, vagy súlyos mellékhatásokkal jár. Azt már nem is említem, hogy hízlal vagy pattanásokat csinál. Szóval nem javasolt, nem használható. Van, de nincs.

Vagyis nem, tényleg nincs, nincs semmi segítség. Semmi azonnali, hirtelen kéznél lévő, gyógyító talizmán, valami örömhozó varázsszer, valami gyorssegély, ami megvigasztal, ami megsimogat, ami kicsit megszeretgeti az embert egy nehéz, kritikus élethelyzetben, és nyugodtan vegyük ide ezeket az átsuhanó fájdalmas érzéseket, amik nem ülnek rá ugyan az emberre tartósan, de azért fel-felbukkannak, és nincs rájuk semmi gyógyír. Viselni kell az életet ezekben a percekben is mindenféle segítség nélkül, szárazon, magányosan, elhagyatva.

És ezen úgy elgondolkodtam, hogy milyen furcsa ez.

Hogy az emberiség, amióta csak az eszét tudja, próbálja enyhíteni az élet komolyságát, nehézségét, próbálja vigasztalni magát, erjesztjük a különféle gyümölcsöket, gabonákat, sört, bort, pálinkát készítünk, felfedezzük a drogok világát, finomabbnál finomabb édességeket készítünk, sütiket, kajákat tökéletesítünk, a dohányzás élvezetét is tökélyre fejlesztettük, és mégsem szabad ezeket használnunk, mert betegek, kövérek, függők leszünk, vagy más, tökmindegy, nem sorolom.  

Szóval, miért lettünk ennyire egyedül hagyva a létezésben? Miért nem kapunk semmi instant segítséget? Miért van így megnehezítve, lecsupaszítva az élet?

Talán hogy kénytelenek legyünk szellemi utakat keresni? Vagy hogy rájöjjünk arra, mennyire kiábrándító ez a valóság? Ahogy az egyik imában elhangzik: “(...)Add áldásodat, hogy miután lefektettem az alapot, ami a kiábrándultság és lemondás (...)”?  Ez lehet talán, igen. Túlságosan beleragadnánk  a kényszerű lét körébe. Bizonyosan még annál is sokkal kevesebben keresnék a megszabadulást, mint most. 

De azért bassza meg. :)