44. nap nikotin nélkül

Mindent összevetve, egész jól megúsztam ezt a családi ünnepet. 

De nem volt könnyű, egyáltalán nem. Végig az ottlétem alatt folyamatosan dörömbölt a fejemben a rágyújtási vágy, és András nikotinos heets doboza végig irritált. Hogy csak egy karnyújtásnyira van tőlem a nikotin, de jó lenne csak egyet szippantani belőle. Szerencsére ízesített doboz volt, kis narancssárga, ettől nem látszott olyan komolynak, mint a bronz, amit régen szívtam. El tudtam tekinteni tőle végül.

Maga az ünnep nagyon finom volt, ilyenkor feltöltődöm a családi feelinggel, és át tudom érezni, hogy van normális családom, csak szét vagyunk darabolva kicsit, de azért mégis összetartozunk, van egy szoros kapocs, ami kísér mindannyiunkat akkor is, ha nem vagyunk együtt. 

Sajnos, a Mama nagyon hiányzik még mindig, nincs olyan alkalom, hogy ne bőgnék kicsit, út közben, miközben haladok a járdán, amin annyiszor jártam boldogan, hogy mindjárt odaérek, és hogy fogunk örülni egymásnak, és milyen klassz lesz majd együtt... Hogy mennyire örül majd nekem, és kérdez rólam, és szörnyülködik a szörnyülködnivalókon, és örül az örülnivalóknak velem együtt, mintha a lánya lennék, mintha anyám lenne,  mintha szeretve lennék ... Jaj, nem jó megöregedni, és nem jó, hogy meghalnak azok, akik vigyáztak ránk. Ki a fene akart ennyire felnőni?!

Na, és minekutána nyalogattam egy kicsit a sebeimet (jó lenne, ha már varasodnának legalább), elmondom, hogy mire jöttem rá.

A nikotin által okozott élvezet az agyból kiindulva tulajdonképpen egy kéjes érzést csinál a testben. Jól emlékszem, ahogy az első reggeli cigi nikotinfröccse (és az azt követő dopaminfröccs) szétárad az ereimben, átjárja a testemet (és a lelkemet is) ez a fantasztikus, borzongatóan jó érzés, tulajdonképpen egy kis mini gyönyör, ami annyira jó, hogy hülye is lenne az, aki nem vágyódna utána szívből. 

Ezzel most nem szeretnék lehülyézni mindenkit, aki leszokott, vagy le akarna szokni, csak arról beszélek, hogy tökéletesen indokolt egy ilyen jó érzés után vágyódni, tehát nem szabad haragudnom magamra, amiért ennyire nehéz elszakadni. És hát nyilván, minél kevesebb egyéb öröm van az ember életében, annál szorosabban kötődik az egyetlen igazán tiszta és örömteli élményhez, amihez könnyedén hozzá lehet jutni, csak pénzed legyen rá. Nem kell hozzá kommunikálni, nincs szükség hozzá gyakorlatilag semmire, csak egy öngyújtóra. Hát persze, hogy nehéz ezt elengedni. Hát persze, hogy szar arra gondolni, hogy többet ilyen nem lesz.

Viszont. Viszontviszontviszont.

Hát mi vagyok én, egy élvhajhász? Egy kéjenc, aki egész életében ez után a kéj után futkos és sóvárog? Hát nem szégyellem én magam, de most komolyan? Hiszen erről van szó, ezután a sok kis mini gyönyörűség után sóvárgok, mintha enélkül nem is lehetne élni, mint a fizikai élvezetről, a zabálásról, a gyönyörökről szólna az élet. Oké, megvigasztal. Oké, megjutalmaz. Oké, kurvajó. De hát nem más ez, mint kéjenckedés, nem?

Fizikai örömök apró sorozatává degradálni az életet, mintha semmi más nem is lenne ezen kívül. Na de könyörgöm, mintha a legrosszabb materializmus elevenedne meg bennem, komolyan, normális vagyok én?! Hát ezért meditálok, ezért keresem a megvilágosodást, minden lény javára?! Hát kurva messze vagyok én még ettől, ha ennyire le tud súlyozni egy ilyen szomorúan földi vágy, kéjsóvárság, gyönyörhajhászat.

Ezzel az erővel akár abba is hagyhatnám a meditációt, és minden szellemi törekvést, és vállaljuk fel akkor, hogy a hús és a vér vágyainak kielégítése messze sokkal fontosabb, mint tisztulás, az emelkedés, a tökéletességre és gyógyulásra törekvés, mint a lények ily módon való egyre hatékonyabb segítése.

 Igen, ez lett a hétvége tanulsága számomra. Ezeken a gondolatokon rugóztam (és most is rugózom), és egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez lesz a legnagyobb segítségem. Egyébként kértem ám ezt, meditáció utáni felajánlás-imában. Kértem egy varázsmondatot, egy varázsigét, amit felidézve azonnal lehűl a vágyam, a késztetésem, kértem, hogy egyszerűsödjön már le ez a leszokás, mert nem bírom uralni az elmémet, szétszaladnak a gondolataim a vágytól, a sórvárgástól.

És ezek a gondolatok jöttek, és úgy lehűtöttek, úgy elszégyelltem magam, hogy talán most már könnyebb lesz :) Meglátjuk.