17. nap nikotinnal

Úgy döntöttem, egy darabig nem írok ide. Napok óta semmi értelmes gondolatom nem volt dohányzás-ügyben, és egyelőre fogalmam sincs, hogyan tovább. Ha változik valami, akkor visszajövök. Ha nem, akkor ennyi volt. :)

Több embertől is hallottam olyat, hogy valaki úgy szokott le, hogy "egyszer csak nem kellett, nem kívántam". Az első pillanattól kezdve imádtam volna azt, ha ez velem is megtörténik. Ennek oka valószínűleg a gyakorlásban keresendő (ők mind gyakorlótársak voltak, világi emberrel ilyesmi nem történik meg), így hát most ezt az utat választom. A gyakorlás útját (még odaadóbban), az energetikai rendszer tisztítását (még tudatosabban), a tudatszint emelését (még magasabbra), és meglátjuk.

Nem szabtam határidőt.

Úgy látszik, nekem nem megy az erőszakos elszakadás. Nem megy és kész. Igen-igen, biztosan nincs akaraterőm, biztosan nem akarom eléggé, biztosan nem fektetek bele elég energiát, vagy mittudomén. El kell jutni az elengedéshez, el kell jutni ahhoz a belső döntéshez, amitől az egész kínszenvedés megszűnik, és minden magától megtörténik.

Addig is a szándék továbbra is megvan, a tudatosság továbbra is megvan, de egyelőre nincs miről kommunikálni :)

Még valami. Tegnap farsangi buli volt nálam. Évek óta nem röhögtem ennyit, és annyira hiányzott már, mint egy falat kenyér. Rájöttem, hogy időtlen idők óta búval bélelt vagyok, de nem magamtól, hanem kintről jött a figyelmeztetés (Csaba így köszönt el: "örülök, hogy ilyen jó kedved volt, és végre nem voltál olyan búval bszott"). 

Idősgondozásban dolgozom. És azt látom, sajnos, hogy az élet kurva rövid, a vége pedig nagyon csúnya tud lenni. Hát persze, hogy búval bszott vagyok, hova ugráljak?!

De senki sem mondta, hogy ezt muszáj így csinálni. Hová lett az a vidám lány, aki akkorákat tudott röhögni, hogy csak úgy zengett a ház?! Meg fogom keresni, és újra nevetni fogok. 

Vigyázzatok magatokra! :)

A lótusszal búcsúzom, ami sárból és iszapból születik, mégis tökéletes, úgyhogy van remény :) 

15. nap nikotinnal

Kiötöttem 10 szálnál. Néha megpróbálom, hogy kevesebb legyen, de nem sikerül.

Úgyhogy berendezkedtem most erre, ami azt jelenti, hogy kétnaponta kell majd egy doboz. Azért ez még így is elég húzós anyagilag. :( Ugyanakkor az egy dobozhoz képest, ami régen elment egy nap, ez egy nagyon örvendetes fejlemény.

Ugyanakkor elkezdtem gyakorolni a lemondást, vagyis egy-egy cigire nem gyújtok rá, tehát megvizsgálom, hogy tényleg annyira rá akarok-e gyújtani? És bizony sokszor kiderül, hogy simán kibírom cigi nélkül akár több óráig is. Nagy kérdés, hogy miért nem megy a sokkal kevesebb is, azaz az öt szál, ami elsődleges célom volt. Olyan jó lenne pedig. :(

Abban reménykedem, hogyha az “idegállapot” elmúlik (aminek okát tíz évre titkosítottam), talán könnyebb lesz majd az energiákat ebbe az irányba mozgósítani.

14. nap nikotinnal

Amióta tavaly októberben elkezdtem ezt az egész leszokás-projektet, azóta képtelen vagyok kiegyensúlyozottan elvitorlázni akár csak két-három napot is. A hangulatom minősége napról napra folyamatosan ugrál a bányászbéka segge alól kb. a vízszintig, annál magasabbra szinte soha nem megyek, valami folyton visszahúz, és most már kezd a hócipőm tele lenni ezzel az egész rohadt ingadozással.

Szeretnék egy egész hétig folyamatosan nyugodt lenni, és szeretnék utána úgy is maradni. Képzeletemben fényes és boldog hónapok(!) emléke bukkan fel, és néha úgy érzem, elérhetetlen álommá kezd válni egy olyan régi tudatállapot, ami annak idején erőfeszítés nélkül megvalósult hosszú időre, nem csak napokra.

Most nem akarom rákenni az egészet a leszokásra, de valami köze biztosan van hozzá. És az is biztos, hogy a képzelet megszépíti a múltat, és nyilván nem volt azért hónapokig fenékig tejfel minden. De mégis, néha megbánom, hogy belevágtam a leszokásba. Tökéletesen a feje tetejére állította z életemet és engem is.

Ugyanakkor biztosan tudom, hogy ezt a szenvedést végig kell csinálni ahhoz, hogy valódi nyugalmat és valódi kiegyensúlyozottságot érezzek. Át kell világítani a sötétben rejtőzködő belső akadályokat, ami nem engednek engem szabadon vitorlázni. Csak éppen most már kezd kurva unalmas lenni ez a sok akadály :(

13. nap nikotinnal

Tegnap szép, nyugodt nap volt. 10 szállal zártam. A dohányzásról ennyit, innen filozófia :)

Tartom a gyakorlásomat, abbahagytam a gondolkodást egy időre, minden analízist, minden értékítéletet felfüggesztettem, kizárólag a legfontosabb dolgokat érintő praktikus gondolatokat engedem meg magamnak: hová megyek, mit kell csinálni, mi a feladat. Nagyon pihentető. Ilyenkor a tudat sokat gyógyul. Döbbenetes, hogy milyen régóta tudom ezt, és mégis mennyire bele tudok csavarodni a világi életbe.

“A jövő nem létezik, a múltnak vége, csak a jelen van”. Elcsépelt, ósdi spiriszöveg.

Kivéve, amikor gyakorolni akarod. Mert akkor bizony rájössz, hogy életed minden percében a kettő közül valamelyikben vagy. Ott, ahol éppen vagy, a legritkább esetben vagy valójában. És amikor a négy jóga közül próbálod megvalósítani az összeszedettség jógáját, és egyhegyűen szeretnél jelen lenni, akkor rájössz, hogy összeszedni magad bizony rendszerint a múltból kell, vagy a jövőből, vagy a képzelgésekből, találgatásokból, feltételezgetésekből. Összerakni magad oda, ahol éppen létezel. Hogy a látvány, a hangok, a testérzetek, az ízek, illatok tökéletes átélése és tudatosítása révén megtapasztald a maradéktalan jelenlétet.

A jelenlét egyébként dögunalmas. Pont ezért nem lehet hosszasan jelen lenni. Sokkal-sokkal érdekesebb a gondolkodás. A találgatás, a képzelgés, az analízis, és minden, ami a fejben játszódik. A történetmesélés, képzelt beszélgetések, jövőbe kukucskálás, múltban lubickolás satöbbi.

Emlékszem, amikor elkezdtem gyakorolni a jelenlétet, évekkel ezelőtt, és megtapasztaltam az önmagamhoz képest legtökéletesebbnek tartott jelenlét érzetét, utána rögtön az volt az első gondolatom, hogy “De hát ez kurva unalmas".

Mi van itt, amitől ez annyira fontos? Hogy “éjt nappallá téve” ezt kell gyakorolni?"  (Mondja az összes mester, minden tanító, guru és most már még a csapból is ez folyik. Mindfulness meg minden.) Hogy ez az elfogulatlan, ítélkezéstől és bonyolítástól mentes valóságtapasztalás fogja majd elhozni idővel a megvilágosodást. Mert minden egyszerre van jelen. Mert idő nem létezik, sőt, tér sem létezik, de annyira ragaszkodunk az illúzióinkhoz, hogy képtelenek vagyunk ezt elhinni.  

Sajnos, egyelőre nem látszik, hogy mi van "ott",  de az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy ebbe az irányba kell törekedni. Állítólag, ha csak egyetlen tizedmásodpercig képesek lennénk megvalósítani ezt a valódi jelenlétet, azonnal meg is világosodnánk, azzal a lendülettel.

Le kell bontani a nem tudás fátylát, és meg kell látni a valóságot. És ennek érdekében át kell élni lehetőleg minél több unalmas(nak tűnő) valóságpillanatot.  

Egyébként nem eredménytelen a gyakorlásom ebben az irányban. Igaz, hogy még nem látom a valóságot a maga fényében, de olyan, mintha az évek alatt elkoptattam volna kicsit azt a vastag réteget, amitől eddig nem láttam semmit, és átsejlik rajta néha a valóság, intuíció, kreativitás, ötletek formájában. 

És egészen biztos, hogy a cigi nem segít ebben. Na, és akkor visszakanyarodtunk a dohányzáshoz. Abba kell hagyni, és kész.

12. nap nikotinnal

A vasárnap-hétfőről egyszerűen nem tudok írni, úgy is mondhatnám, hogy “idegállapotban” voltam, bár tegnap már egy kicsit jobb volt. Hogy miért, azt tíz évre titkosítottam, nem fogom ide leírni, talán majd később.

A vasárnapi dohányzás elszállt, nem is számoltam, mennyi ment el, és tegnap sem álltam a helyzet magaslatán a dohányzást illetően..

Az ebben az őrjítő, hogy az első pillanattól kezdve érzem, hogy a világon semmilyen nyugtató hatása nincs a ciginek, és nem is lehet teljesen érteni, hogy mi okból akar az ember ilyenkor rágyújtani. De tény, hogy az a 34 éves rutin, ami cigi után kotorászik a zsebben ezekben az “idegállapotokban”, sajnos borzasztóan nehezen felülírható.

Megkérdőjeleződik ettől az egész leszokási terv. Mert ha nem tudom tartani a 7-8 szálat, mert én időről időre “idegállapotba” kerülök valamiért, akkor mi a fenét fogok csinálni megint, amikor újra le akarok állni? Megint egy dobozról kell majd leállni? Bassza meg a nyavalya, komolyan.

Amúgy vasárnap többször is sz.rrá áztunk, kb. ötször törölgettem le az asztalokat, mire végre kisütött a nap, szerencsére maga az osztás égiek által pártolt projekt, ezt már régóta tudjuk, szóval mire megjöttek az emberek, és jöttek a bringások is, hétágra sütött a nap. A nyolc év alatt, amióta ételt osztunk, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt igazán rossz idő, ami esőt jelent.Utána még találkoztunk a könyvelővel, és estére hullafáradtan, idegállapottól kimerülten értem haza. A gyakorlásomról ne is beszéljünk, mert képtelen voltam bármire is.

Tegnap aztán végre le tudtam ülni gyakorolni, és úgy döntöttem, hogy aznapra felfüggesztek mindennemű gondolkodást, teljes mértékben hagyom a világot úgy lenni, ahogy van.

Ami van, az van. Ami lesz, az lesz. Hagyom, hogy legyen. Nem bonyolítok, nem találgatok, nem képzelgek. Nem értékelgetek, nem rakosgatom a dolgokat ide-oda a lelkem polcain.

Estére borzasztóan megnyugodtam, kisimult a lelkem, délután még elmentem pedikűrözni egy 93 éves nénihez, nagyon jól sikerült, remélem, hogy sikerült örömöt szereznem, aztán szerintem napok óta először végre sikerült egy jót aludnom.

Jó lenne, ha tudnám tartani ezt a hozzáállást mindig, de a világi történések egyszerűen elragadják az életemet. Mindig csak akkor nyúlok ehhez a “drasztikus” gyakorláshoz, amikor gáz van. Akkor viszont kiderül, hogy az életet csak így érdemes élni, csak ennek van értelme. Minden kitisztul, minden elsimul. Nagyon szép. 

Aztán elrontom.

10. nap nikotinnal

Ma egész nap Merőkanál, ilyenkor általában már 10-kor már lenn vagyok a Házban, és kb. fél kettő körül végzünk, de ma még a könyvelővel is találkozni kell a Foltban, szóval elég hosszú napom lesz. A takarítás sehogy sem áll, és tudom, hogy estére fáradt leszek.

Sokat kivesz belőlem ez az ételosztás, főleg, hogy szervezőként mindenre oda kell figyelni, és valahogy dél körül, amikor jön az ebéd, hirtelen még fel is gyorsulnak az események, mindenki egyszerre akar valamit kérdezni, és nekem borzasztó nehéz több dologra odafigyelni.

Régen gondoltam is rá, hogy ez olyan férfi-dolog, mert elmélyedni egy dologban viszont borzasztóan jól tudok, osztani a figyelmet marhára nem. Állítólag a nők képesek több dologra is figyelni, de szerintem ez kamu, mert ahhoz, hogy ez sikerüljön, egy kicsit egyikre sem lehet figyelni igazán. Mit jelent az, hogy igazán? Hát azt, hogy a szíve benne van az embernek minden kérdésben, minden válaszban, minden tettben és minden gondolatban, és később, amikor felidézed az emlékeidben az eseményeket, akkor tűpontosan emlékszel mindenre, a hozzájuk tartozó érzésekkel együtt. De hogyan lehetne ezt megcsinálni? Sehogy.

Na mindegy, lényeg, hogy tegnap lazán ment a 8 szál, egyszerűen beállt a gondolkodásom erre a kétórás periódusra, ami azt jelenti, hogy szinte erőfeszítés nélkül csinálom. Nagyon örülök, és ha ennél rosszabb már nem lesz, akkor ezzel így elvitorlázom augusztusig. Remélem.

Sajnos, tegnap rágyújtottam a teraszon. Az a baj, hogy a lépcsőház előtt meg-megszólítanak ismerősök, és elrontják a cigizést. Észbe sem kapok, és már el is szívtam, nem tudok odafigyelni. Pontosan ezek az automatikus cigizések azok, amiket el akarok felejteni.

9. nap nikotinnal

Úgy tűnik, hogy legújabb ötletem, miszerint kétóránként gyújthatok csak rá, beválik. Tegnap 8 szállal megűsztam a napot, valahogy sokkal könnyebbnek tűnik két órát kibírni két rágyújtás között, mint maximalizálni az elszívott szálak mennyiségét. Két óra nem nagy ügy, gyorsan eltelik, és az ébren töltött 16 órába így csak 8 szál fér bele. Sőt, az este 6 órás cigit nem is biztos, hogy elszívom, mert bevágom magam a tévé elé, és lusta vagyok kikászálódni onnan. Mivel viszonylag korán fekszem le, ezért 8 után már nem veszélyes. Ha így lenne, 7 szálnál meg tudnék állni. Az nagyon jó lenne, örülnék.

Nem is emlékszem már, mikor voltam ennyire nyugodt. Valahogy minden kezd a helyére kerülni.

Reggel Lodzsongot gyakorlok, amit már réges-régen csinálni kellett volna, de hiába, ha az ember még nem elég érett valamire, akkor csak legyintgeti a gyakorlás szélét, ami persze nem rossz, mert a legkisebb és legrosszabb gyakorlás is jobb, mint a semmilyen gyakorlás. Ezt a lányomtól tanultam, a jóga kapcsán, és amikor nincs kedvem gyakorolni, vagy nincs kedvem mozogni, mindig eszembe jut. Arról nem is beszélve, hogy a Mahamudra vezetett el a ide, szóval nem voltak hiábavalóak a borulások, a tisztító gyakorlatok, csak én ilyen lassan érő típus vagyok. 

A Lodzsong a vadzsrajana szeretetmeditációja, az együttérzés és a bodhicitta felkeltésére szolgál, és most már értem, hogy miért az az első, hogy önmagunk felé fordulva csináljuk először. Minden ebből nő ki. Minden innen indul. Ez nem felesleges, nem önzés, hanem éppenséggel fordítva: addig nem tudsz érdemben segíteni senkinek, amíg ezek a belső harcok, hiányosságok, elutasítások és blokkok fel nem oldódnak. A lények iránti elfogulatlan együttérzés soha a büdös életben nem fog tudni megszületni, amíg a figyelem befelé fordul, önzésre, önérdek-érvényesítésre vesztegetjük az energiákat, és a nyolc világi szél úgy dobál minket, mint a rendes szél a tollpihét.

Tisztán érzem, hogy vezetve vagyok.

8. nap nikotinnal

Úgy látom, egyelőre stabilan beálltam 10 szálra, tegnap is pont annyi lett a vége, végül is elég egy egész kicsit odafigyelni, és például abbahagyni a duplázásokat (amikor egymás után két szálat szívok, amit nem is értek egyébként, de tény, hogy igényem van rá). Mindegy, tegnap már nagyon figyeltem erre, nem is lett több, nem hagyom magam beszippantani teljesen.

A napot elégedetten zártam, igaz, hogy semmi sem úgy alakult, ahogy tervezve volt, délután egykor még fogalmam sem volt, hogy jut el a hús az éttermekbe, de végül megoldottam bringával, mert Pézsé lebetegedett. Úgy tűnik, a hétvégi ebéd legalábbis rendben lesz. Hogy ki megy el érte vasárnap, az még a jövő zenéje. Most már csak a bringás kiszállítókat kell összehorgászni, sajnos elég kevesen vagyunk, és minden hétvégére három embert kell aktivizálni. Ha nem én vagyok a szervező, akkor egy belvárosi kört el tudok vinni minden második vasárnap, de most nem lesz rá időm, mert a takarítással mindig egyedül maradok a végére :(

Sajnos, a bringámról le kellett szereltetni a standert, mert el is tört és valószínűleg a rugó is elszállhatott belőle, nem tudtam már becsukni rendesen, nem ugrott vissza a helyére és a pedál mindig beleakadt, életveszélyes volt már. Így viszont nem tudom leállítani, mindig falhoz kell támasztani, nem valami örömteli változás.

Egyebekben minden oké, megbékéltem vele, hogy dohányzom, készülök a következő leállásra, ami talán csak augusztusban lesz megint, de biztosan el fog jönni, mert akarom. Tartom a tíz szálat, lakásban nem dohányzom, automatikusan nem gyújtok rá, megadom a módját, tudatosan odafigyelek a hatásokra stb. Ennyit tudok tenni.

7. nap nikotinnal

Lezajlott a céges buli, hát nem tudnak ezek bulizni, kérem, ki hallott már olyat, hogy zene nélküli buli?! Volt egy kis hókadt számítógépes hangfal, amiből valamiért képtelen volt a hangerő kiszabadulni, úgyhogy néha-néha lehetett hallani valami szomorú kis zümmögést. Legközelebb elkérem az extől a nagy hangfalat, amit rá lehet dugni a telefonra, és én fogom csinálni a zenét. Hát megáll az eszem, komolyan. Tulajdonképpen zabálás és lézengés, ebből állt a buli, és a végére elveszett egy drága szemüveg, úgyhogy csapatépítés-jelleggel mindenki a szemüveget kereste kb. egy órán át, de sajnos nem lett meg :( 

Na lényeg, hogy tegnap elszállt velem a dohányzás, vagy én szálltam el vele, nem tudom, de legalább 12 szállal zártam a napot, és nem is biztos, hogy jól számoltam. Ettől ma reggelre nagyon mérges lettem. A kutya faszát, hogy nem bírom ki 5 szállal, amikor egyáltalán nem is lenne szabad cigizni! Hogy örültem volna akár csak egy szálnak is még egy hónappal ezelőtt!

Nagyon elhatároztam, hogy ezen változtatni fogok. Legalább kiderül, hogy ha lehet tartani az 5 szálat, akkor azt hogyan lehet megcsinálni, és akkor majd publikálom az eredményeket :D És ha nem sikerül, akkor azt is. Nincs titkolnivalóm :)

103. nap - visszaesés után 6 nappal

Elég zűrös idők jönnek, legalábbis az én kis unalmas életemben, ma délután céges farsang, holnap tárgyalás a Görög Kancsóval (akik évek óta nem főztek nekünk, de most szeretném őket meggyőzni, hogy ez milyen jó buli - értsd: érezzék magukat megtisztelve), sikeres tárgyalás esetén a hét végén egy viszonylag bonyolult ételosztást kell összehoznom, két étteremmel, kétfelé cipekedéssel, két helyről érkező bonyodalmakkal, de közben már takarítom a lakást is a jövő hétvégi privát farsanghoz, néhány hibás sámlit szeretnék újrakárpitozni, ablakpucolás, miegymás. Így leírva még zűrösebbnek tűnik, mint ahogy eddig gondoltam :) A jelmezötletemet is meg kellene valósítani, de egyre kisebb az esély rá, hogy az lehetek, amit kitaláltam. Tűl bonyolult :(

Mindeközben küzdök azzal, hogy 10 szál alatt tartsam a fogyasztásomat, az 5 szálat már régen elengedtem, tegnap pl. 11 szállal zártam a napot. De látok azért esélyt a sikerre, ami elég fontos lenne a következő leszokás megkönnyítésére. Nem tudom, mikor lódulok neki újra. Jön a nyár, és a Balcsin biztosan muszáj lesz dohányozni, viszont addig még van egy fél év. Fogalmam sincs, hogy legyen.

Voltam Visegrádon, szokás szerint irtó finom volt buszozni, és mivel régóta piszkálta a csőrömet, hogy milyen jó lenne ebben a gyönyörű környezetben rágyújtani, most boldogan átengedtem magam a dohányzás örömének. BéBével jót beszélgettünk, jó irányba terelget, sokat bőgtem, és ezek mindig azok a mélyről jövő, rendkívül fájdalmas sírások, amik után az ember úgy lebeg, mint egy lufi.

Az a furcsa, hogy van ez az elcsépelt duma, miszerint “minden ember lelkében van egy síró kisgyerek, akit meg kell vigasztalni”, számomra evidencia volt mindig is, sőt, előszeretettel idézgettem nehéz helyzetben lévő ismerősemnek, hátha segítségére lesz valakinek a problémái megoldásában.

A saját gyermekkori önmagam mégsem lett soha megvigasztalva. Nem tudom, miért amúgy.

BéBé azt mondja, hogy ezeket a gyermekkori traumákat könnyen elfedik az “élet történései”, de főképp a különböző megküzdési stratégiák, a pótszerek, a cigi, az alkohol és a többiek. Elbagatellizálódnak, háttérbe szorulnak, és az ember azt hiszi, hogy minden rendben van, mindig van mit csinálni, gyereket nevelünk, egzisztenciát építünk, kapcsolatokat ápolunk ésatöbbi. De elég mondjuk egy kicsit megöregedni, lelassulni, vagy megállni és körülnézni (esetleg példának okáért megpróbálni megszabadulni valami függőségtől), és máris elővigyorognak a mélyből, nem tisztán, nem láthatóan, hanem elsősorban tornyosuló akadályként. Kiderült, hogy mindig is ott voltak, és úgy befolyásoltak, hogy észre sem vetted.

Oké, ezt így szerintem még tudtam is, fejben.

De egész más a szívvel szembesülni. Egész más átélni egy kisgyerek fájdalmát, akit soha nem szerettek eléggé, akinek minden őszinte közeledése visszautasításra talált, és ezáltal azt tanulta meg, hogy nem tartozik sehová, hogy a létezése tévedés, és kizárólag ő az egyedüli hibás az anyja összes szenvedéséért, de közben mégis szeretni kell azt az anyát, hiszen ő a legfőbb kötődés, ő az egyetlen biztos pont az életben, de hogyan, amikor elveszett a bizalom? És ránézel egy kb. 3 éves formának lászó kisgyerek fényképére, és csak úgy süt a szeméből a magány. Az értetlenség. A félelem.

Hát... most egy pár fényképet kiprinteltem, amin a KisRitát öleli a mamája (itt még nagyon szereti, egyértelműen látszik), öleli a nagypapája, a keresztapja, és találtam a Nagyiről és a Papáról is tök jó képeket, akik feltétel nélkül, mindig elfogadtak és örültek nekem, majd ezekkel a képekkel körbe fogom keríteni ezt a magányos kislányt. És majd nézegetem, így az egészet, egyben. És majd bőgök.

Nagyon érdekes, mert ahogy most ezeket írom, még a véremben is elkezdett áradni a fájdalom. Nagyon szép fájdalom, nem zavaros, nem kusza, szép tiszta fájás. Nem értem, hogy miért félünk ettől mindannyian. Feloldozó és megszabadító. Épp itt volt az ideje.

Hahó, van ott valaki? Hallotok engem?