103. nap - visszaesés után 6 nappal

Elég zűrös idők jönnek, legalábbis az én kis unalmas életemben, ma délután céges farsang, holnap tárgyalás a Görög Kancsóval (akik évek óta nem főztek nekünk, de most szeretném őket meggyőzni, hogy ez milyen jó buli - értsd: érezzék magukat megtisztelve), sikeres tárgyalás esetén a hét végén egy viszonylag bonyolult ételosztást kell összehoznom, két étteremmel, kétfelé cipekedéssel, két helyről érkező bonyodalmakkal, de közben már takarítom a lakást is a jövő hétvégi privát farsanghoz, néhány hibás sámlit szeretnék újrakárpitozni, ablakpucolás, miegymás. Így leírva még zűrösebbnek tűnik, mint ahogy eddig gondoltam :) A jelmezötletemet is meg kellene valósítani, de egyre kisebb az esély rá, hogy az lehetek, amit kitaláltam. Tűl bonyolult :(

Mindeközben küzdök azzal, hogy 10 szál alatt tartsam a fogyasztásomat, az 5 szálat már régen elengedtem, tegnap pl. 11 szállal zártam a napot. De látok azért esélyt a sikerre, ami elég fontos lenne a következő leszokás megkönnyítésére. Nem tudom, mikor lódulok neki újra. Jön a nyár, és a Balcsin biztosan muszáj lesz dohányozni, viszont addig még van egy fél év. Fogalmam sincs, hogy legyen.

Voltam Visegrádon, szokás szerint irtó finom volt buszozni, és mivel régóta piszkálta a csőrömet, hogy milyen jó lenne ebben a gyönyörű környezetben rágyújtani, most boldogan átengedtem magam a dohányzás örömének. BéBével jót beszélgettünk, jó irányba terelget, sokat bőgtem, és ezek mindig azok a mélyről jövő, rendkívül fájdalmas sírások, amik után az ember úgy lebeg, mint egy lufi.

Az a furcsa, hogy van ez az elcsépelt duma, miszerint “minden ember lelkében van egy síró kisgyerek, akit meg kell vigasztalni”, számomra evidencia volt mindig is, sőt, előszeretettel idézgettem nehéz helyzetben lévő ismerősemnek, hátha segítségére lesz valakinek a problémái megoldásában.

A saját gyermekkori önmagam mégsem lett soha megvigasztalva. Nem tudom, miért amúgy.

BéBé azt mondja, hogy ezeket a gyermekkori traumákat könnyen elfedik az “élet történései”, de főképp a különböző megküzdési stratégiák, a pótszerek, a cigi, az alkohol és a többiek. Elbagatellizálódnak, háttérbe szorulnak, és az ember azt hiszi, hogy minden rendben van, mindig van mit csinálni, gyereket nevelünk, egzisztenciát építünk, kapcsolatokat ápolunk ésatöbbi. De elég mondjuk egy kicsit megöregedni, lelassulni, vagy megállni és körülnézni (esetleg példának okáért megpróbálni megszabadulni valami függőségtől), és máris elővigyorognak a mélyből, nem tisztán, nem láthatóan, hanem elsősorban tornyosuló akadályként. Kiderült, hogy mindig is ott voltak, és úgy befolyásoltak, hogy észre sem vetted.

Oké, ezt így szerintem még tudtam is, fejben.

De egész más a szívvel szembesülni. Egész más átélni egy kisgyerek fájdalmát, akit soha nem szerettek eléggé, akinek minden őszinte közeledése visszautasításra talált, és ezáltal azt tanulta meg, hogy nem tartozik sehová, hogy a létezése tévedés, és kizárólag ő az egyedüli hibás az anyja összes szenvedéséért, de közben mégis szeretni kell azt az anyát, hiszen ő a legfőbb kötődés, ő az egyetlen biztos pont az életben, de hogyan, amikor elveszett a bizalom? És ránézel egy kb. 3 éves formának lászó kisgyerek fényképére, és csak úgy süt a szeméből a magány. Az értetlenség. A félelem.

Hát... most egy pár fényképet kiprinteltem, amin a KisRitát öleli a mamája (itt még nagyon szereti, egyértelműen látszik), öleli a nagypapája, a keresztapja, és találtam a Nagyiről és a Papáról is tök jó képeket, akik feltétel nélkül, mindig elfogadtak és örültek nekem, majd ezekkel a képekkel körbe fogom keríteni ezt a magányos kislányt. És majd nézegetem, így az egészet, egyben. És majd bőgök.

Nagyon érdekes, mert ahogy most ezeket írom, még a véremben is elkezdett áradni a fájdalom. Nagyon szép fájdalom, nem zavaros, nem kusza, szép tiszta fájás. Nem értem, hogy miért félünk ettől mindannyian. Feloldozó és megszabadító. Épp itt volt az ideje.

Hahó, van ott valaki? Hallotok engem?