50. nap nikotin nélkül
Nem is gondoltam volna, hogy eljutok eddig, de 50 napja nem gyújtottam rá.
Bevallom őszintén, azt sem gondoltam volna, hogy még ilyenkor is ekkora erővel fel fog tud támadni a rágyújtási vágy. Sajnos, még mindig, ha rá gondolok, úgy érzem, hogy mindent megérne elszívni egy szép, kékes füsttel égő, vékony, kecses cigarettát.
Sosem értettem, hogy a függők miért esnek vissza. Már úgy értem, hogy akár évek múlva is vissza lehet esni, nem csak a dohányzásba, hanem az ivásba, vagy bármilyen más függésbe. Sose értettem. Azt hittem, hogy addigra már kitisztul az ember szervezete, kitisztul a tudata annyira, hogy ellen tud állni a hívásnak, és van annyi ereje, belső ereje, támogatottsága, tapasztalati bázisa, aminek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy megállja a visszaesést, visszaszokást, kibírja a húzást, fityiszt tudjon mutatni a kísértésnek.
Azzal nem voltam tisztában, hogy amikor felmerül a “hívás” a mélyből, hogy “márpedig nekem rá kell gyújtanom, de most azonnal lehetőleg”, akkor az olyan elemi erejű tud lenni, hogy mindent megsemmisít, ami az útjában áll. Minden ellenérvet, minden józan észérvet, minden akadályt. Tényleg azt érzi az ember, hogy “utánam a vízözön”, semmi nem érdekel, csak kérem azt a jó érzést a testemben, az agyamban, a lelkemben, kérem szépen vissza a biztonságot és megszokást jelentő hagyományomat, a reggeli rágyújtást a teraszon, a szünetekben rágyújtást, a baráti beszélgetés közbeni rágyújtást, olyan jó volt, bassza meg, miért kell nekem leszokni?! Ki találta ki ezt a hülyeséget?!
És amikor ezek a kérdések felmerülnek, hogy miért is akarok én leszokni, minden motivációm nevetségesnek tűnik. Ugyan már, nem volt tőle soha semmi bajom. (Nem igaz). Ugyan már, majd nem szívok el csak 4-5 szálat. (Marhaság, egy héten belül 20 szálnál lennék). Nem kell ez a faxni, túl van dimenzionálva ez a cigizés elleni hadjárat, nincs ezzel semmi baj. (De van.) És így tovább... Bármi jön, legyint rá az ember, és azonnal tud nyomós ellenérvet. Tényleg mindegy, mi jön szembe: hókadt, erőtlen, fénytelen, gyengusz kis próbálkozás azzal az cunamiszerű vággyal szemben, ami feltámad.
Ilyenkor jöhet egy olyan gondolat, hogy oké, csak a mai napot. Oké, csak februárig kibírom, és ha akkor sem lesz sokkal-sokkal(!) könnyebb, akkor nem bánom, feladom. Négy hónapot mondanak, mint legnehezebb időszakot, és utána állítólag sokkal könnyebb lesz. Hát én nem tudom, ba..meg, nem bánom. Legyen akkor így. Akkor február végén, ha még mindig ilyen szr, tényleg hagyom a fenébe az egészet, akkor így jártam, nem kínlódok tovább.
