9. nap nikotinnal

Úgy tűnik, hogy legújabb ötletem, miszerint kétóránként gyújthatok csak rá, beválik. Tegnap 8 szállal megűsztam a napot, valahogy sokkal könnyebbnek tűnik két órát kibírni két rágyújtás között, mint maximalizálni az elszívott szálak mennyiségét. Két óra nem nagy ügy, gyorsan eltelik, és az ébren töltött 16 órába így csak 8 szál fér bele. Sőt, az este 6 órás cigit nem is biztos, hogy elszívom, mert bevágom magam a tévé elé, és lusta vagyok kikászálódni onnan. Mivel viszonylag korán fekszem le, ezért 8 után már nem veszélyes. Ha így lenne, 7 szálnál meg tudnék állni. Az nagyon jó lenne, örülnék.

Nem is emlékszem már, mikor voltam ennyire nyugodt. Valahogy minden kezd a helyére kerülni.

Reggel Lodzsongot gyakorlok, amit már réges-régen csinálni kellett volna, de hiába, ha az ember még nem elég érett valamire, akkor csak legyintgeti a gyakorlás szélét, ami persze nem rossz, mert a legkisebb és legrosszabb gyakorlás is jobb, mint a semmilyen gyakorlás. Ezt a lányomtól tanultam, a jóga kapcsán, és amikor nincs kedvem gyakorolni, vagy nincs kedvem mozogni, mindig eszembe jut. Arról nem is beszélve, hogy a Mahamudra vezetett el a ide, szóval nem voltak hiábavalóak a borulások, a tisztító gyakorlatok, csak én ilyen lassan érő típus vagyok. 

A Lodzsong a vadzsrajana szeretetmeditációja, az együttérzés és a bodhicitta felkeltésére szolgál, és most már értem, hogy miért az az első, hogy önmagunk felé fordulva csináljuk először. Minden ebből nő ki. Minden innen indul. Ez nem felesleges, nem önzés, hanem éppenséggel fordítva: addig nem tudsz érdemben segíteni senkinek, amíg ezek a belső harcok, hiányosságok, elutasítások és blokkok fel nem oldódnak. A lények iránti elfogulatlan együttérzés soha a büdös életben nem fog tudni megszületni, amíg a figyelem befelé fordul, önzésre, önérdek-érvényesítésre vesztegetjük az energiákat, és a nyolc világi szél úgy dobál minket, mint a rendes szél a tollpihét.

Tisztán érzem, hogy vezetve vagyok.