59. nap nikotin nélkül

Nem tudom, meddig kell még rágóznom. Kicsit már unom, hogy állandóan fáj a nyelvem és a szám. Ugyanis melléharapok sajnos, idióta módon, hol az arcom belső felét, hol a nyelvemet, és tényleg nem értem, miért. A legnagyobb óvatosság mellett is csinálom ezt, így aztán hiába regenerálódik a nyelvem éjszaka, reggel kezdődik elölről.

A nullás most már tényleg csak reggel és társaságban kell, de azt hiszem, inkább csak vésztartaléknak fogom magamnál hordani, pusztán a tudat kedvéért, hogy létezik, és van mihez nyúlni.

Egyéb hírek nincsenek, az álmodás megint homályba borult, biztosan köze van hozzá a pezsgőnek, amit szombaton megittam (főképp azért, hogy aludjak egy jót, és este le tudjak menni a városba évbúcsúztató sétára), de teljesen feleslegesen tettem, hiszen aludni nem tudtam tőle, és azonkívül is, semmiféle hatással nem volt rám, mintha vizet ittam volna.

Arra viszont tökéletesen megfelelt, hogy az energiáimat rombolja, és visszavessen a gyakorlásban. Estére rémes, sötét tudatállapotba kerültem tőle, alig tudtam felocsúdni belőle, és újra rájöttem, hogy az alkohol is pont olyan, mint a nikotin: először jóleshet, később viszont szörnyű árat fizetsz érte. Hát, ha még jól sem esik, akkor aztán végképp hülyeség . Ha pedig hozzávesszük azt, hogy azóta megint nem emlékszem az álmaimra, tényleg totál érthetetlen, hogy miért csináltam.

Az esti séta a Városban helyrehozott, nagyon jólesett a köveken császkálni, felmentem a Szamárhegyre, megnéztem a fényeket a Dunán, de a nagyiékig nem mentem el, nem akartam most látni azt a monstrumot, amit oda építettek fel, ahol felnőttem.

Érdekes, néha jó elmenni oda, képes vagyok újra látni a régi házat és a kertet is, mintha a monstrum soha nem épült volna meg, mintha a nagyiék még mindig ott laknának, és én mennék hozzájuk, csöngetnék, és a nagyi  jönne otthonkában, nyitná a kaput, én pedig ebédelnék a papával, grízgaluska levest, amiben a galuskáknak éle van, és utána rohannék a tetőre, ahonnan átlátni Dunakeszire, imádnám a szelet, ami átjár, és éppen érne a búza, és gyönyörű lenne. Persze, bánkódást, szomorúságot is éreznék, hogy mindez elmúlt, de megtelne a szívem szeretettel, és ez feloldaná őket. Szoktam ezt csinálni, de világosban, valamiért sötétben nem megy.