69. nap nikotin nélkül

A sok szenvedés és nyafogás mellé (után, előtt és közben) elmondám, hogy bár nagyon kevés figyelmet kapnak a pozitívumok és a nyereségek, azért bőven vannak. Csak valahogy a negativitások sokkal erősebbek és jobban kérik a figyelmemet.

És hiába van ez a sok pozitív változás, pillanatok alatt meg tudnak semmisülni egy-egy roham idejére. Ezt úgy kell érteni, hogy nem tudnak szembemenni a vággyal. Fel-felbukkannak, és próbálok is beléjük kapaszkodni, de olyan erővel sodor tovább a hiány, hogy semmi visszatartó erejük nincs.

Ami a legnehezebb időkben visszatart, az soha nem a nemdohányzásból eredő pozitív változásra való figyelés vagy azoknak örvendezés, hanem főképp a mögöttem lévő nikotinmentes időszak súlya, a szenvedésre emlékezés, és hogy nem akarom újra végigcsinálni.

Nem titkolt célom ezzel a bloggal pontosan ez is: hogy soha ne tagadhassam le a szenvedést, és vissza tudjam olvasgatni bármikor, hogy min mentem keresztül. És ha egyszer az életben valakinek azt mondom, hogy könnyű volt leszokni, és "én csak úgy elnyomtam az utolsó cigit", akkor beledörgölhesse az orromat bárki ebbe az igazságba. 

És persze időnként tudok azért örülgetni a sok jónak, amit kaptam, és ami jár a dohányzás abbahagyásával, de valahogy ez teljesen függetlenül történik, semmi szerepe nincs a leszokásban. Motivációnak jók voltak, de most, hogy megszereztem őket, csak vonogatom a vállam. Igen, igen, ez természetes, hiszen hát ezért szoktam le, nem?  És? Akkor mi van? 

Ki a fene érti ezt?!