94. nap nikotin nélkül

Úgy döntöttem, hogy új módszert vetek be a leszokásnak ebben a stádiumában. Eddig ezt nem tudtam megcsinálni, mert a gondolataim és a vágyaim jóval erősebbek voltak annál, hogysem képes lettem volna erre. De nem is éreztem volna helyénvalónak, mert ha semmilyen más módszerrel nem próbálkoztam volna, csak ezzel, akkor mindaz, amit eddig felfedeztem, mindaz, amin idáig túl vagyok nem született volna meg, és nem “rakta volna helyre” bennem a dolgokat, érzelmileg is, és gondolatilag is egyaránt.

De most úgy érzem, megérett a helyzet arra, hogy egész egyszerűen elforduljak a dohányzástól (belül), és abbahagyjam a vele való folyamatos foglalkozást.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tudatomba befészkelődni vágyó, és rajtam élősködő szándékozó nikotingondolatoktól határozottan és keményen elfordulok, elutasítom, nem engedem, hogy eluralkodjon a tudatomon.

Mostanáig hagytam, hogy felbukkanjon, erőt adtam neki, fényt, hogy meg tudjam vizsgálni, analizáltam és figyelgettem, magamat is, a gondolataimat, érzéseimet, de ennek vége, ennél jobban már nem kell bonyolítani, vagyis inkább úgy mondom: innen a továbbiakban már csak bonyolítani tudnám, teljesen fölöslegesen.

Átgondoltam az átgondolnivalókat, megéltem a megélnivalókat, tudatosítottam a tudatosítanivalókat, nincs több munka ezzel belül, úgy érzem.

Úgyhogy mostantól, ha jön bármi gondolat vagy érzés: elhessegetem. Újra jön: újra elhessegetem. Nem hagyok neki több teret, életerőt, fényt. Nem csak a cigizésre való vágyakozásommal teszek így, hanem magával a cigizéssel kapcsolatos összes gondolattal is, például régi cigizések emlékeivel, mások cigizésének látványán való rugózással, a saját belső vágyaimon való rugózással, tehát bármivel, ami kapcsolatos lenne a dohányzással, vagy a nikotinnal, vagy az egész hóbelevanccal.

Ez nagy döntés, érzem. De egyszer meg kell lépni. Tulajdonképpen ez a valódi elszakadás. Ez az a pillanat, amikor végleg és visszavonhatatlanul szakítok az eddigi egész szokásrendszeremmel, és nem hagyok neki teret. Hogy ezt eddig nem tudtam megcsinálni, annak biztosan oka van.

Meghagyom ugyan magamnak a nyári két hét szünetet, mert tartozom ezzel az ígérettel magamnak, de csak azzal a feltétellel, hogy annak idején majd szabadon dönthessek, kényszer nélkül. Annak pedig az a feltétele, hogy elengedem teljesen, véglegesen, önszántamból. Ha pedig úgy döntök, hogy újra rágyújtok nyáron, akkor egy új kör kezdődik majd, mindenféle értelemben, de csak akkor, ha tényleg úgy akarom. Ezt a kört most le kell zárni, másképp nem megy.

Természetesen le fogom ide írni, hogy milyen tapasztalataim vannak ezzel, és hogy hogyan alakul az életem ezek után, de kizárólag ezek a reggeli percek lesznek azok, amikben megengedem magamnak a gondolkodást és az analízist. Valami kis tudatosság azért mindig kell, mert a tudatosság fényének jelen kell lennie a leszokás folyamatában, talán most már örök időkre, és ezt soha nem szabad elfelejteni.