78. nap nikotin nélkül

A jófene tudja, hogy miért, de ma hajnalban elkezdtem olvasgatni a WebBeteg című lapot.

Annak idején a szociális asszisztensi suliban sokat lapozgattam, mert viszonylag tömören, érthetően és fölösleges körök nélkül magyarázza el pl. a magas vérnyomást vagy egyéb alapbetegségeket. Szóval kerestem egy szót a függőség elterebélyesedésére (meg is találtam: nikotintolerancia - ez az a dolog, ami miatt egyre több és több cigi kell), na, és ha már ott voltam, hát elolvasgattam néhány cikket a dohányzásról, a függőségről, és nagyon érdekes dolgok jöttek szembe.

Először is nagyszerű megerősítést kaptam azokról a gondolatokról, amiket a leszokásról tudtam (erős drogokkal egyen­értékű, sőt veszélyesebb, mert nincs akkora szociális elutasítása és szociális vészhelyzeteket sem produkál, stb. stb.) Aztán ilyenek jöttek:

“Már az első alkalmak egyikében jelentkezhet a nikotinnak, mint pszichoaktív anyagnak a legjellemzőbb hatása: egy bódító, kellemes és euforikus érzés. Az agyat elöntik a boldogság érzetét keltő biológiai anyagok, mint a dopamin, illetve számos agyi transzmitter átvivő anyag, (például xerotonin vagy az endorfin boldogsághormonok) szabadulnak fel és okozzák azt a kellemes, jutalmazó érzést, amely a kezdő dohányos egyik motivációja.”

“A dohányosok szerint a depresszív hangulat javítására is alkalmas a nikotin. Tehát dohányzik az is, aki csak fel akarja dobni magát és az is, aki depresszív. A dohányosok tehát „öngyógyításra” is használják a cigit, amely bizonyos értelemben normalizálja a hangulatukat.”

Azt hittem, tisztában vagyok vele, hogy miért cigizek. De lehet, hogy sokkal rétegesebb az egész, mint gondoltam, sokkal-sokkal összetettebb. Például szerintem én nem is voltam vele teljesen tisztában, hogy a dohányzást az első időkben szorongáscsökkentésre használtam. Sőt valószínűleg később is.

Számomra az élet fiatalon nagyon félelmetes volt, borzasztó erős megfelelési kényszerrel vitorláztam, és szerintem már akkor is nyomasztott az indokolatlan bűntudat (ki tudja, miért?! Rejtély!!), szóval tök természetes, hogy azonnal belekapaszkodtam ebbe a mentőövbe, amit a cigi jelentett, és hátradőltem ebbe a megnyugvásba, ebbe a “bódító, kellemes, euforikus” érzésbe.

Ez csak azért érdekes, mert az elvonási tünetek egyike pontosan a szorongás, de ha valaki alapból szorongó típus, akkor nem biztos, hogy éppen elvonási tünettel küzd, hanem lehet, hogy a személyiségére jellemző alapvető szorongást éli meg. Csak már olyan régen éltem át “tiszta szorongást”, tehát amikor nem a cigi hiányától szorongok, hanem alapból, hogy észre sem veszem a különbséget.

És ez pedig azt jelenti, hogy a gyógyuláshoz elsősorban azt a belső szorongást kell(ene) feloldani, amire a mai napig az egyetlen megnyugtató válasznak a nikotint lehet elképzelni. Mi mást?! (Nos, nyilván egy rakás más megoldás van, ez vicc volt.)

Azt az alapvető, réges-régi szorongást kellene felfejteni, amit ki tudja, mióta élek meg, az élettől magától, vagy a fene tudja, mitől és főképp azt, hogy miért. Nos, nyilvánvaló, hogy ennek a szorongásnak nem lenne szabad jelen lennie már egy felnőtt ember belső világában. Csakhogy nekem nagyon gyanús, hogy én nem nőttem fel teljesen.

Ami azért kicsit vicces, így 58 felé! :D (Na de ki az a magát felnőttnek tartó ember, aki megsértődik attól, hogy esik az eső?!)

Oké, folyt. köv., egyelőre ennyi felfedezés elég mára. Kicsit azért ijesztő, hogy mi minden bukkan fel, és még nem tartok sehol.