31. nap nikotin nélkül

Tegnap sajnos elég rossz napom volt, be kellett venni nyugtatót is, gyógyszert is. Azt hittem, hogy lesz egy nyugodt vasárnapom, szép, csöndes, lazulós. Így is indult, de aztán délutánra elromlott, és végül úgy felidegesítettem magam, hogy el is kellett mennem itthonról. 

Nagyon vészesen közel jártam ahhoz, hogy vegyek cigit és rágyújtsak. De aztán arra gondoltam, hogy csak az első pár szál cigi nyugtatna meg, utána már csak a szokás erejéből szívnám sorban, később semmi kielégítő hatása nem lenne, csak a visszaesés frusztrációja, az pedig nem hiányzik, ó, jéééézusom, dehogy hiányzik... hát így sikerült magam lebeszélni. 

Tulajdonképpen mindig ez  a legkritikusabb része a dolognak, hogy vagy-e annyira önmagadnál, hogy legyenek észérveid a rágyújtás ellen, de méghozzá elég meggyőzőek, annyira, hogy tényleg segítsen megállni a rágyújtást. Ezeket az érveket viszont előtte kell megalapozni, mert adott pillanatban újakat gyártani elég nehéz, elsodor a vágy, az idegesség, abban a pillanatban már csak arra van idő, hogy előrántsa az ember a kész gondolatot.

Sőt, én nem is észérvnek mondanám, hanem leginkább a szívben gyökeret vert, erős meggyőződésről beszélünk, amit ilyenkor az ember képes felidézni a tudatában.  Ez nem csak egy gondolat, hanem érzés is kapcsolódik hozzá, sőt, akár érzéscsomagnak is lehetne nevezni, amit egyszer már a magunkkévá tettünk, a leszokásnak abban a stádiumában, amikor erősek voltunk és pontosan tudtuk, hogy miért NEM akarunk cigizni, és ezt be is vittük mélyen a szívbe. Onnan kell előhorgászni vészhelyzetben :)