84. nap nikotin nélkül

Tegnap voltam a LIDL-ben, mert vegán hét van (Bori néni szólt, és ha nem szólt volna, akkor megint lemaradok, ahogy most már lassan évek óta mindig). Szokott lenni egy paprikás szalámi ilyenkor, ami megszólalásig hasonlít az igazi paprikás szalámira, ízre, kinézetre, mindenhogyan, amíg még ettem húst, addig imádtam, és most nagyon hiányzik. Jórészt más nem is hiányzik a húsos ételek közül, talán még a virsli, de az is csak a mustár miatt.

Nagy boldogsággal és örömmel mentem, egész nap készültem, elképzeltem, hogy bevásárolok belőle amennyit csak tudok, és milyen jó lesz. És irgalmatlan csalódás volt. Nem volt ugyanis :(

Nem ez az érdekes amúgy, hanem az, hogy nagyon fájdalmas élmény volt. Majdnem sírtam. Kb. egy negyed órát még ott kóvályogtam a boltban, rendkívül bántott az egész, próbáltam haraggá formálni (ez automatikus egyébként, ugyancsak védekezésből kifolyólag), de nem sikerült, szóval csak bolyongtam sértődötten, hogy most mi a fenét vegyek akkor, legszívesebben azonnal otthagytam volna az egészet, de hát a józan ész, meg minden. Végül vettem mindenféle vegán cuccot, de nem örömmel. Drága is, és annyira nem is finomak. (Én egyébként nem vagyok vegán, csak vegetáriánus, eszem tojást is, tejet is.)

Csak azért írtam ezt le, mert ez egy viszonylag új jelenség, hogy ilyen mélységben megélem az érzéseimet. Biztos vagyok benne, hogy ez is a leszokásnak köszönhető, számítottam is kicsit erre, csak az a furcsa, hogy három hónap után kezdődik, illetve meglep az egész, mert nagyon régen nem fájtak ennyire tisztán a dolgok. Nem olyan rettenetes ám, gondoltam is közben, hogy “És ezek elől az érzések elől menekültem eddig ? De miért?!” Hol és mikor kezdődik ez a menekülés?

A tegnapi nap egyébként végig ezekről a fájdalmas megélésekről szólt, mert a Vasvári patika környékén eszembe jutott Béla bácsim, és a gyász olyan hevesen tört rám, hogy eleredtek a könnyeim, aztán hazaértem, és akkor meg megsajnáltam magam a munkám miatt, hogy megszeretem ezeket a bácsikat (most is van egy halálhoz nagyon közel vitorlázó papám), aztán itthagynak, elhagynak, és újra megszeretek, és újra elhagynak, és hogy ez milyen szomorú, milyen rossz nekem, talán nem kéne ezt csinálnom. Minden mamával a nagymamámat, minden papával a nagypapámat temetem el, újra és újra. Vagy nem tudom! Talán én nem vagyok még felnőve ehhez.

Ha nem érezném, hogy vezetve lettem ebbe az irányba, és igenis fel kell nőnöm a feladathoz, akkor abbahagynám, mint a nyári szél a fújást. Visszamennék nyomdásznak, vagy elmennék újra hajléktalanszállóra asszisztensnek, vagy bármi más. Miközben pedig érzem nagyon a szépségét, az értelmét, a hasznosságát, a lények javára törekvést, a saját fejlődésemet az egészben, szóval valahogy a mulandóság “állandó tudatosítása folytán” a “szent tan értelmének beteljesítése” történik, csak közben kurvára fáj.

De pont erről beszélt tegnap a Láma egy régebbi tanításban, pont erről! Hogy ezek megmérettetések, akadályok, próbatételek, és fel kell nőni hozzájuk. Nem ezt mondta pontosan, de ez a lényege. (Azért rém érdekes ám ez, hogy micsoda szinkronicitások vannak itt, kérem, teljesen függetlenül az időtől.)

Szóval vitorlázom tovább, így, ahogy vagyok, csak néha panaszkodom kicsit. :)

Ja, és a lényeg a végére: a fájdalmas érzések ellen nem kell feltétlenül "megküzdési stratégia". Legalábbis én nem éreztem szükségét semmivel tompítani ezeket a fájdalmakat, sőt, jólesett sírni, jólesett tisztán átérezni a sértettséget, a csalódást, kicsit vicces is volt felismerni őket, mint meglehetősen dedós reakciókat, viszonylag hamar elmúltak, és megkönnyebbülést hagytak maguk után. A gyász meg.... hát az meg gyász, majd elmúlik, szép lassan.