95. nap nikotin nélkül

Nem megy olyan jól az ignorálás, mint szeretném. Annyira megszoktam, hogy az utóbbi időben egyfolytában agyalgatok a belső világomon, vizsgálgatom, nézegetem, hogy alig tudom elhessegetni az analízisre irányuló késztetésemet.

Pedig az életérzés nem ismeretlen számomra, hiszen gyakorlásaimban már eljutottam erre az álláspontra (hogy nem kell folyton gondolkodni, csak a legfontosabb dolgokat elég átgondolni, az életet a maga végtelen egyszerűségében kell megélni, bonyolítás és főképp(!) képzelgés nélkül, és a lehető legtöbbször megpróbálni feleszmélni a jelenben, a látvány-hangok-testérzetek-ízekillatok-érzésekgondolatok tudatosítása révén, ily módon pihentetve-gyógyítva a világi életben szó szerint tévelygő tudatot.). Nagyon szép, tiszta, nyugodt és főképp szeretetteljes tudatállapotokba lehet így kerülni. Nem könnyű így létezni, nagyon-nagyon(!) sokat kell gyakorolni, mire néha-néha sikerül, mert alapból az analízisre-gondolkodásra vagyunk beállva.

Nem szabad azonban abba a hibába esni, hogy semmit nem kell átgondolni. Ez hülyeség. Igenis, pont ezeket a gondolatokat át kellett mosni a tudatosság fényével (amket három hónapja írogatok itt), csak éppen beleragadtam és “rászoktam”, most pedig abba kell hagyni, és ez nem megy egyik napról a másikra. :) 

Lényeg, hogy elengedésben vagyok, és törekszem lemondani az analízisról, ami, így magunk közt valljuk be, elég fárasztó tud lenni. Főleg azért, mert soha a büdös életben nincs vége, mindig lehet látni, hogy “van ott még valami”, amivel lehetne foglalkozni, amit meg lehetne rágcsálni, de hát legyen már elég, hagyjuk már abba a fenébe, tényleg. :)

Irtó nehéz ráérezni, hogy mikor kell valamit mélységében átgondolni, és mikor kell hagyni a fenébe, mert már bonyolítás, találgatás, képzelgés, fantáziálgatás.