85. nap nikotin nélkül

Ma egész nap a Karmapa-házban leszek. Idén ez lesz az első élő tanítás, nagyon várom. Egészen ünnepi hangulat tud úrrá lenni rajtam ilyenkor, és most, hogy végre “helyes útra léptem”, nem fogom magam annyira kívülállónak érezni.

Mindig kísérte ezeket a találkozásokat egy rossz érzés, nem feltétlenül bűntudatnak mondanám, de hasonló. Hogy kilógok sorból, hogy nevetséges, hogy képtelen vagyok leszokni a cigiről, hogy miféle gyakorló vagyok én, kakukktojás, nem rendes gyakorló.

Ugyanakkor azt is tudtam végig, hogy semmi baj, mert jó irányba törekszem, és mindenki, aki itt van, jó irányba törekszik, és előbb-utóbb elérkezik majd az idő, amikor meg fogok tudni szabadulni, és így is lett.

Ellentmondásosnak tűnik, de nem az. Borzasztóan hálás vagyok mindenért, a vezetésért, a gyakorlási lehetőségekért, a körülöttem mindig jelenlévő szeretetért és együttérzésért, mindenkinek, akinek valaha is köze volt ahhoz, hogy én erre az útra léptem.

Tegnap egész nap azt figyeltem, hogy mennyire másképp nézek a világba. Figyeltem az érzéseimet, hogy miféle módon tapasztalok most, és úgy látom, valahogy kifényesedett a világ. Sokkal kevesebb aggodalom van bennem, és több pozitív érzelem, öröm, rácsodálkozás. Az eszmélések a jelenben, a valóságtesztek sokkal plasztikusabbak és teltebbek, mélyebben át tudom élni őket. Mintha a nikotin eddig a felszínen tartott volna, nem engedett volna mélyebbre nézni, mélyebbre érezni.

Azt hiszem, most először érzem azt, hogy megérte ez az egész kínlódás, és mégsem egy sötét lyukban fogom leélni az életemet, a nikotin utáni vágyakozás börtönében, örömtelenül. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljutok idáig, de amíg az ember sötétben botorkál, nagyon nehéz ebben hinni.