93. nap nikotin nélkül

Rájöttem, hogy legjobb lesz programot csinálni minden hétvégi napra, mert nem szerencsés itthon lábat lógatni, még akkor sem, ha minden vágyam ez lenne :( Az üresjáratokban túl sok a légüres tér, ahová befészkelheti magát a cigigondolat, és nekem nincs kedvem küzdeni vele.

Úgyhogy főzőcskéztem tegnap délelőtt, aztán délután lementem a Regentag galériába Verabellához festegetni (kitalált egy ilyen csapatépítést, de nekem valahogy nem jött be, véééégtelenül kínos volt a hangulat, még soha ilyen kínosan nem éreztem magam sehol, fogalmam sincs, hogy miért, azóta is ezen gondolkodom), utána pedig átmentem Lajához kávézgatni. Lajos régi ismerős, régi-régi kolléga, több munkahelyen is dolgoztunk együtt, pár éve Szentendrére költözött. Vagyis jó pár éve itt élünk egymás mellett anélkül, hogy bármit is tudnánk a másikról.

Úgyhogy az idei év nyitási politikájának részeként megkerestem, hogy beszélgessünk, találkozzunk néha, és mivel annyi mondanivaló szorult belé, hogy szerintem évtizedekre előre van beszédtémánk, soha nincs az az érzésem, hogy unatkozom :) Megbeszéltük, hogy el fogunk járni együtt moziba, meg mondjuk néha ide-oda, ez mindkettőnk részéről egy tudatos elhatározás. Én mindenképpen szeretnék nyitottabb lenni, az utóbbi években túlságosan bezártam magam a saját világomba, ő pedig szeretne csajozni, és hát azt úgy nehéz, ha az ember nem mozdul ki sehová. Úgyhogy szövetséget kötöttünk ideiglenesen. :)

Miközben mentem lefelé a hegyről a szélben, figyelve a városra, a kövekre, a részletekre, aztán hazafelé is, ahogy sétáltam a gyönyörű, csillagos ég alatt, arra gondoltam, hogy milyen boldog lennék, ha most rágyújthatnék. Mennyire megszínesítené az örömöt, amit érzek, milyen sok többletörömmel látna el, hogy fel tudná fokozni a boldogságomat. És ettől rájöttem, hogy milyen mohó, milyen telhetetlen vagyok, hogy nem tudok megelégedni azzal, ami van, pedig épp a minap döntöttem el, hogy abbahagyom az öröm kergetését, de hát kurva nehéz, ha olyan régóta szokásom már :(

Aztán ezek után megpróbáltam figyelni az érzéseimet, megpróbáltam “megelégedni” azzal, ahogy vagyok, és felfedeztem, hogy egészen komolyan hasonlít a boldogságra, amit érzek, nagyon szépen vagyok belül, nyugodtan, csöndes örömteliséggel, elégedetten, feltöltődve a várossal, és ha megadom magam annak, ami van, bár nem robbannak a petárdák, nem szólnak a harsonák, nincsenek sziporkázó fények, de mégis, volt időszak az életemben, amikor nem is hittem benne, hogy valaha leszek még ilyen jól.

És most el akarom rontani az egészet egy plusz nikotinfröccsel, egy ráadás dopaminlökettel, azt gondolván, hogy kevés az, ami van, hogy még és még akarok, mert olyan jó most, legyen még jobb, még jobban akarok lenni, és közben éppenséggel hogy ezzel rontanám el ezt a tiszta, szép, spontán belső ragyogást, utána aztán később már megint csak a “szerhez” tudnám kötni ennek az érzésnek a megszületését, csak akkor lennék képes így érezni magam, sőt, egy idő után egyre többre lenne szükségem hozzá, és végül már nem is hozná a tizedét sem ennek az örömnek.

Jaaaaj, de szépen lehet ezt ilyenkor látni. Miért felejti el ezt az ember?