20. nap nikotin nélkül

Nahát, nagyon jó érzés eljutni a huszadik napig. Holnap pedig már harmadik hetes leszek. Három hét, az iszonyú sok.

Emlékszem, hogy amikor még nagyban füstöltem, és eszem ágában sem volt leszokni, úgy gondoltam három hét nemdohányzásra, mint valami elképesztő, heroikus tettre, amire én soha nem leszek képes. És nem értettem, hogy aki már kibír egy hetet (kettőt, hármat, akár éveket!!!) és nem gyújt rá, az akkor utána már mi a fenének?! Miért nem bírja ki tovább?!

Na, hát ez a nem tudás, kérem. Amikor abból a nézőpontból, ahol én állok, érthetetlennek és hülyeségnek tűnik valami, és nagy mellénnyel ítélkezem. Hiszen itt vagyok most én is, és egyáltalán nem biztos, hogy holnap nem gyújtok rá. Jön egy érzés, egy kibírhatatlan, erős húzás, és vállat rándítok, és megveszem a boltban, és “Utánam a vízözön!” felkiáltással leszarom az egész kínlódást, leszarok minden következményt, és rágyújtok. Pontosan ezt érzem akkor, amikor mélyponton vagyok. És ilyenkor, ha nem jön szembe valami erős gondolat, akkor elbukik az ember. :( Nesze neked három hét tisztaság. Nesze neked 11 hét tisztaság (mint a múltkor is). Szóval.

Ha kibírok még egy hetet, akkor utána elvileg egy hangyafasznyival könnyebb lesz. Talán a hangulatom, életérzésem egy kicsit megjavul, és nem látom már a világot egy sivár siralomvölgynek. Tegnap sokat gondolkodtam megint, hogy tulajdonképpen miről is van szó.

Merthogy itt arról van szó, hogy a világ elviselhetősége az élvezeti szerek által nagyon sokat javul. Alkohol, nikotin, esetleg drogok, csokoládé, finom kaják stb. És ezekre rá lehet úgy cuppanni, hogy az ember azt hiszi, enélkül az élet szar és üres. Tehát itt semmi másról nincs szó, mint hogy lemondok egy élvezeti szer használatáról, ami látszólag megkönnyítette elviselni az életet, de közben éppen fordítva történt: hosszú távon inkább megnehezítette. Előtte is volt élet, és utána is lesz. Csak egy élvezeti szer volt, nem életelixír :) És minekutána ezt ilyen jól beláttam (az eszemmel), most a szívemmel is meg kell lépnem ezt az elszakadást, el kell gyászolnom “a szert”, és le kell mondanom róla őszintén.

Ezeket az érzéseket (a lemondás, elfordulás érzését), már többször is éreztem, és nagyon jó érzés. De sajnos nem állandó, hullámzik. És nehéz visszatérni hozzá, idő kell , szándék és újra szándék, és ha az ember egy kicsit kihagy, máris eluralkodik a vágy és a sóvárgás. Szóval nem egyszerű a helyzet, na.