65. nap nikotin nélkül

Azt hiszem, álmomban rágyújtottam. Sajnos, elég ködös emlékeim vannak megint az álmaimról (off: természetesen több álmom is volt, pl. valami hatalmas üvegépület sokadik emeletére mentem fel lifttel, Magdi és Peti volt ott, utána pedig ide menekültem vissza valakik elől), de rémlik, hogy egy másik álomban meg sokan bagóztak körülöttem egyszerre, és nem bírtam tovább, beleszívtam valakinek a cigijébe, és olyan irgalmatlanul finom volt, hogy beleborzongtam.

De az is rémlik, hogy megszólalt a figyelmeztető csengő álmomban: ez csak kéjenckedés, gyönyörhajhászat, semmi több, pár napon belül elmúlna, és csak a frusztrált rágyújtási kényszer maradna, a jó érzések gyenge maradékával. Örülök, hogy ez a gondolat már álmomban is felbukkan, mert ez azt jelenti, hogy tudat alá szivárog szép lassan.

Igen, tulajdonképpen ez a legnagyobb hatású gondolat, vagy segítség, amit felidézve meg tudom nyugtatni magam, hogy hülyeség lenne rágyújtani. Pontosan tudom, hogy az első néhány nap euforikus boldogsága után (mert azért tisztázzuk: visszaesni nagyon finom dolog, egyrészt azonnal visszanyersz valamiféle biztonságérzetet, amibe évtizedek óta kapaszkodtál, és hátradőlsz ebben a lágy, finom érzésben, aztán: újra a csapathoz tartozol, ennek minden kellemes együttbagózásos élményével, aztán a fizikai kéjérzetek még elég erősek, látványosak stb.), de aztán elkezd az egész belesüppedni egy kellemetlen, nyomasztó kötelességérzetbe, amikor már nem te döntöd el, hogy rágyújtasz-e vagy sem, hanem muszáj, és már nem is esik olyan jól, sőt, néha csodálkozol, hogy miért is szívod, mert nem finom, néha kaparja a torkod is, és egyébként is rengeteg  egyéb gond van vele, példának okáért kurva drága, az örömérzet pedig sehol sincs.

Ez a lényeg, hogy végül is az örömérzet megkopik, eltűnik, vagy csak nyomokban lesz fellelhető, és szerencsére pontosan emlékszem erre az érzésre, nem jó, nem éri meg az a pár nap. Sokat segít ebbe így belegondolni, már máskor is elővettem, és mindig működik.