74. nap nikotin nélkül

Túl vagyok a temetésen, nem is volt olyan gáz. Azt hittem, ki fogom sírni a szemem, de valahogy nem volt olyan szomorú. Nagyon szép családja van a papának, kedvesek, közvetlenek, aranyosak. Csak felmerül a kérdés, hogy hol voltak az utolsó két évben. Egy-két kivételtől eltekintve mindenki csak nagyon sajnálja, hogy meghalt, és mindenki nagyon szerette ugyan, de kapcsolatot nem tartottak a papával. Nem vagyok igazán feldúlva emiatt, csak szomorú ez. Nagyjából-egészében minden család így működik, nincs ezen mit siránkozni. Sőt, én magam is elhanyagoltam pl. keresztanyámat annak idején, nem tartottuk a kapcsolatot az utolsó éveiben, nyomaszt is rendesen, pedig nagyon sok jót kaptam tőle gyerekkoromban, mégis egyedül halt meg szegény. Nem kifogás, hogy éretlen voltam, és nem kifogás az sem, hogy megvolt a magam baja. :( Na mindegy, szóval ne ítélj, hogy ne ítéltess :) De azért akkor is szomorú.

Dohányzásügyben egy komoly fejlemény van.

Tegnap reggel a teraszon alkut kötöttem magammal. Vagy az ördöggel, ki tudja, haha :) Egyszerűen nem bírtam a gondolattal, hogy soha többé, és hogy a nyaralás alatt is ezt a feszes, vigyázós, görcsös jelenlevést kell majd csinálni, ezért megengedtem (a gondolatot egyelőre csak), hogy nyáron szándékosan és tudatosan visszaessek két hétre. Ez nem jelenti azt, hogy tényleg meg is teszem. De ha megteszem, akkor úgy fogom, hogy két hét után végigcsinálom az egész leszoktatós protokollt a gyógyszerrel. Nem próbálok meg egyedül leállni, és nem bagatellizálom el a dolgot, komolyan veszem. Csak két hét, és befejeztük megint.

Namost hihetetlen, hogy ez a gondolat micsoda felszabadító érzéseket hozott. Egyelőre fel sem tudom mérni, mekkora segítség ez most nekem.

Olyan jól érzem magam, mintha már ezer éve leszoktam volna, nincs semmi bajom, sőt, végtelenül megnyugodtam. Már tegnap egész nap éreztem ezt a felszabadulást, ha jött a gondolat, hogy rágyújtsak esetleg, akkor mindig mellé jött az a gondolat is, hogy á, dehogy, majd nyáron. És ez elég volt!!! És tök jó érzés, és nem tudom, hogy lesz, de bárhogyan is alakul, kiderült, hogy ez a legnagyobb problémám, emiatt nem sikerül a leszokás úgy, ahogy másoknak. Mert én egyszerűen így működöm, nekem nem megy a “soha többé” gondolata, kézzel-lábbal tiltakozom ellene, hát akkor bassza meg, akkor oldjuk fel ezt a sötétséget, legyen már egy kis fény az alagút végén.

Még meglátjuk, hogy hosszú távon mi lesz, sokat gondolkodom ezen, attól nem félek, hogy újra a dohányzásba ragadok, sőt, szerintem sokkal könnyebb lesz leszokni egy kéthetes periódusról, mint most, a 34 évről. De ha ugyanilyen nehéz is lesz, akkor is megéri, mert hatalmas segítség most nekem pusztán ez a felszabadító gondolat. Meg arra is gondolok, hogy mire oda jutok, talán meg is gondolom magam. Vagy elkezdem, és szar lesz és egy pár nap után magamtól leteszem. Vagy a csuda tudja, bármi jöhet még, egyelőre nem lehet előre tudni. De MOST nem is érdekes.

Lényeg, hogy erre az engedményre volt most szükségem, és fel sem tudom még mérni, hogy mennyivel fogja megkönnyíteni az életemet kzárólag egy gondolat.

Véééééégtelen megkönnyebbülést érzek. Mintha egy abroncs elpattant volna a tudatomon.