76. nap nikotin nélkül

Tegnap egész nap alig jutott eszembe a cigi. Ha mégis eszembe jutott, nem is annyira a cigi, mint inkább maga ez az egész leszokási cirkusz, akkor is könnyedséget éreztem, örömöt, kis sóvárgást ugyan (nem erőset), de nem azt a “mélységesen sötét, szűk veremben vagyok, és mindjárt megfulladok” című érzést. Nem azt éreztem, hogy mission impossible, hanem hogy ez egy megvalósítható projekt, és meg is lesz nekem, szóval most nagyon optimistán nézek a jövő elébe.

Ebben természetesen benne van a tervezett két hétre gondolás is, borzasztóan nagy szükségem volt erre a szelepre, végre nem érzem magam bezárva, kinyílt egy kapu, tényleg, egy valódi fény az eddigi sötét, végeláthatatlan alagútban.

És egyáltalán nem biztos, hogy ki is fogom használni ezt az önmagam által nagylelkűen felajánlott lehetőséget, mert már most is vannak ilyen elhatárolódós gondolataim (hogy fúj, akkor most majd megint büdös leszek? Megint hasmenéseim lesznek? és az a nehéztüdő érzés jön megint? és mennyibe fog az nekem kerülni? és megint fájni fog a torkom estére? ésésésés...), de nem ez a legnagyobb baj, hanem hogy máris bűntudatom van! Megáll az eszem.

Ez azért nevetséges ám, hogy még meg sem léptem, még csak gondolatban kóstolgatom az egész lehetőséget, de a bűntudat máris ott vigyorog, mint egy kaján bohóc, a háttérben.