83. nap nikotin nélkül
Holnap leszek tizenkét hetes, vagyis három hónapos. Jajdejó :)
Amin a legtöbbet rágódtam mostanában, az az új “megküzdési stratégiák” keresése, illetve felismerni azokat a helyzeteket, amik általában ezeket a “megküzdéseket” igénylik.
Nem nehéz feladat egyébként, mert rágyújtási vágy kíséri őket, szóval azonnal könnyen felismerhetőek. Szerencsére ezek a rágyújtási vágyak nem igazán erősek már, épp csak eszembe jut, hogy dejólenneegycigi, aztán el is száll. (Kivéve, amikor nem. De az már ritkább.).
Eddig ezek a helyzetek elmentek mellettem, most viszont már van energiám és figyelemerőm arra, hogy keresgéljek belül, hogy odafigyeljek a hiányosságaimra, megnevezzem, felcímkézzem őket, és próbáljak választ találni arra, hogy miképpen lehet ezeket elengedni, vagy feloldani.
Az első, amire felfigyeltem, és karakteresen megkülönböztethető mindentől, az az “ünnepeljük meg a helyzetet”, vagy a “veregessük vállon magunkat” című helyzet. Sokkal többször érzek ilyen irányú vágyakat, mint mondjuk szomorúságot vagy belső fájdalmat, amit a cigivel enyhítenék.
Tehát a nap folyamán a megkönnyebbülés, az elvégzett feladatok, a sikeresen megoldott helyzetek fölött érzett örvendezés megerősítésére (is) használtam a dohányzást, és ilyen helyzetekben hiányzik a legjobban. (Mi ez a hiány? Gyermekkori dicsérethiány?)
Legalábbis ez az első, amit ki tudtam bontani az érzéscsomagból, és tisztán meg tudtam figyelni. Nyilván ez csak a legfölső réteg, és menni kell tovább, de azért érdekes ez is.
--------------------------------------------------------
Nem meséltem még róla, de kedden voltam megint Visegrádon. Jó volt :) Sokat bőgtem, és valami fel is oldódott. Nem tudom pontosan, hogy melyik blokk, mert nagyon sok mindenről beszélgettünk, kezdve a gyerekkorommal, anyám halálával, a 2000-es évek alkoholproblémáival, amik anyám halálával úgy múltak el, mintha nem is lettek volna, és folytatva azzal, hogy miért akarok mindent örökké egyedül megoldani, miért nem bírok soha segítséget kérni, és miért nem tudok soha elfogadni semmilyen segítséget (ez egyébként javulófélben van).
Legtöbbet akkor bőgtem, amikor anyu rettenetes halála eszembe jutott, és az a szörnyű igazságtalanság, ahogy véget ért ez a nehéz, keserves, boldogtalan élet. Ettől még most is elérzékenyülök. Nincs az a szemétség, nincs olyan gyerekkori fájdalom, trauma, amit ne tudnék megbocsátani anyunak ettől a haláltól. Összeszorul a szívem még most is, és borzasztóan sajnálom, hogy csak annyit tudtunk segíteni, amennyit végül is tudtunk.
Az egyetlen vigasztaló gondolat ebben, hogy nagyon sok negatív karmát kiegyenlített így, és megtisztulva léphetett tovább, és talán a mi kettőnk közös dolgai is sokat tisztultak, és ha legközelebb találkozunk, talán jobban fogjuk tudni szeretni egymást.
