92. nap nikotin nélkül

Tegnap elindultam az Aldiba biciklivel. Nem tűnt olyan komolynak ez a hóesés. Igaz, hogy sűrűn esett, de hamar el is olvadt az úton, és hát ha már kitaláltam, hogy jó lenne túllenni rajta (mármint a bevásárláson), akkor ne vacakoljunk, és különben is, másnapra akár le is fagyhat, vagy vastagodhat a hóréteg éjjel, szóval mindenképpen jobb lesz mielőbb elmenni.

Na, hát jól meg is bántam, ugyanis nemcsak, hogy nem láttam semmit a hótól, mert havas lett a szemüvegem, a sapka és a szemüveg között próbáltam kilátni, hanem hiába csak hó esett, azért a kesztyűm mégis átázott, a végére aztán a cipőm is, a nadrágomról már nem is beszélve. Átfagyva és szarrá ázva értem haza. Ráadásul hazafelé a hóból lucskos, vastag kásaréteg képződött, amit csapkodott a bicaj össze-vissza, szóval szegény kis bringám is nagyon megviselődött, velem együtt. Biztosan nem gondolta volna új bicikli korában, hogy egy ilyen márkás német elektromos bringa majd micsoda megmérettetéseknek lesz kitéve egyszer. Tényleg megsajnáltam :( Megígértem neki, hogy ma szépen áttörlöm, megolajozom, úgyis tölteni is kell.

Azt hittem, első dolgom lesz forró zuhannyal átmelegíteni magam, de végül a száraz ruhákban hamar kimelegedtem, ebédet készítettem magamnak, és ittam egy búzasört. Néztem a hóesést bentről, nagyon hangulatos és szép volt. Arra gondoltam, de kár, hogy már nem cigizek, mert most nagyon szívesen rágyújtanék. Nem volt erős vágy, de valahogy fájt megint. Olyan ez, mint a gyász, komolyan.

91. nap nikotin nélkül

Megírtam az összegzést, a tegnapi naphoz. Nagyon jó lett, jól is esett megcsinálni. Így a 90. napnál mindig meg fogom találni, ha elbizonytalanodom, vagy bármi miatt szükségét érzem majd átolvasni őket. Jól el is ment vele a reggel :)

90. nap nikotin nélkül

Milyen szép kerek szám ez a kilencven, igazán jól néz ki :)

Délután összefoglalom, hogy milyen segítő gondolatokkal vészeltem át a különböző necces helyzeteket. Már tegnap eldöntöttem, hogy csinálok egy ilyen összegzést, mert hol ez segít, hol pedig más. Legyen csak egy helyen az összes támogató gondolat, hogy ha baj van, akkor egyszerre lehessen látni, és válogatni közülük :) 

Sajnos, ezt a mai reggelt már elb... rontottam, mert késő van, de legkésőbb holnap reggel megírom, és ehhez a naphoz teszem majd, hogy könnyen meg lehessen találni.

Ja, tegnap melegfront jött azzal a bazi nagy széllel, azért nem tudtam aludni. Ez a legújabb, hogy vénségemre  a melegfontra is érzékeny lettem. Eddig csak a telihold keserítette meg az életem :)

------------------------------------------------------------
Támogató gondolatok necces helyzetekre, összegzés. Mostanáig ezek segítettek nekem, ha úgy éreztem, hogy nehéz, vagy nem bírom tovább.

• Első és legfontosabb, szinte mindig segítő gondolat, hogy magam mögé nézve, a nikotinmentes idő súlyát megpróbálom átérezni, valahogy ennek hatása a legerősebb. Hogy, ha már eddig kibírtam, ne menjen már pocsékba ez a sok küzdelmes nap, ne hagyjuk már veszni.
• Legrosszabb időkben arra gondolok (ez főleg első időkben fordul elő), hogy bármennyire rosszul is érzem magam, néhány órán belül valószínűleg el fog múlni, csak most még nehéz elhinni. Tehát fogamat összeszorítva megpróbálok kitartani addig, ameddig egy kicsit jobb nem lesz. Akár csak pár órát még, vagy mondjuk egy napot, aztán holnap majd meglátjuk. Rendszerint pár óra múlva, legkésőbb reggelre elmúlik a nehézség. Rövid ideig nagyon jól működik a figyelemelterelés, tehát megpróbálni nem rugózni a hiányon, és nem beleesni az önsajnálat sötét kútjába, hanem gyorsan valami mást csinálni, akár erőnek erejével.
• Első időkben sokat segített, hogy erkölcsileg elhatárolódtam a dohányzással együtt járó fizikai kéjérzetektől, mondván, hogy miféle ember is vagyok én, akit ennyire ural a kéjsóvárság, hogy képtelen kibírni egy kis dopaminfröccs, egy kis mesterségesen gerjesztett boldogságadag nélkül.
• Ugyancsak sokat segített, meglepő módon, hogy megpróbáltam belegondolni, a többiek vajon hogy csinálják? Hogy mégiscsak élnek mások is valahogyan, nikorin nélkül, dohányzás nélkül, és nem szenvedik szükségét semmilyen értelemben, tehát ez egy megvalósítható, létező életérzés, csak ideiglenesen meg vagyok hülyítve a nikotin által, ami azt suttogja a fülembe, hogy nélküle az élet sivár, üres, és csakis boldogtalan lehet. De nem lehet sivár és üres több milliárd nem dohányzó ember élete, ez abszurdum, ez képtelenség. Oké, páré biztosan üres és sivár, de nem a nikotinhiány miatt. Tehát csak rá kell jönni, hogy hogyan csinálják. :)  (Azóta tudom: idővel az agy újra megtanul örülni nikotin nélkül, csak idő kérdése.)
  “Valójában tehát leszokáskor az történik, hogy lehántoljuk a tudatunkról a hamis világképet, amit mi magunk építettünk fel magunk köré nikotinból, alkoholból, drogokból vagy egyéb színesítő-boldogító alapanyagokból. “ (November 9. szerda, 6. nap nikotin nélkül).
• Furcsa módon, a motivációk felidézése, amik miatt eredetileg le akartam szokni a cigiről, nagyon ritkán segítenek, és ha igen, akkor sincs túl nagy erejük. Ettől függetlenül azért nem árt néha leporolgatni őket, mert adnak egy kellemes elégedettségérzetet, hogy mégiscsak megcsináltam azért, lám-lám, mennyivel egészségesebb is vagyok, mennyivel tisztábbnak is érzem magam, mennyivel jobban ismerem már a nyugalom érzését, és végre nem vagyok folyamatos fogadalomszegésben, és mennyi pénzem is megmarad. (Mondjuk fogalmam sincs, hol van ez a sok pénz, tényleg.)
• Amikor már tényleg semmi értelmes ötletem nincs arra, hogy miképpen kerüljem el a szenvedést, és semmilyen gondolat nem segít jobban lenni, akkor szoktam arra gondolni, hogy hát végül is leszokásban vagyok, és vannak szenvedések, amiket nem lehet megúszni. “Meg kell szenvedni a megszenvednivalókat”. Ez nem tudom, honnan jött, ez a gondolat, de nagyon sokat segít. Egy kicsit kiemel a nyomorúságból, és heroikussá teszi a küzdelmet: én helytállok éppen, kérem szépen, megszenvedem, amit kell. Végül is én akartam cigizni. És leszokni és én akarok. Senki sem mondta, hogy fáklyásmenet lesz, na. Ez várható volt, és el fog múlni nemsokára, másnak is elmúlt, és másnak is sikerült a megszabadulás, nekem is fog. :)
• Jót tesz átgondolni azt is, hogy mekkora átverés a nikotinnal való együttélés, hogy milyen elhomályosító, bagatellizáló, komolytalanító hatása van, ami miatt az ember a valóságot sosem látja teljesen tisztán, mindig van rajta egy nikotinfátyol. Mindjártjobblesz, nembajmajdrágyújtok, haddgondoljamátkicsit, nincssemmibaj.
  
• Nem vagyok rászorulva. Ez pedig az a gondolat, ami a büszkeségemet piszkálja, abba az irányba vezet, hogy kihúzzam magam, és átgondoljam, hogy tényleg, miért is lennék én erre a dologra “rászorulva”? Dehogyis vagyok, megoldom én ezt anélkül is, nehogymár :) Kicsit hasonlít ez arra, amikor mások azt mondják, hogy “nehogy már a nikotin mondja meg nekem, hogy mit csináljak, nehogy már az uraljon engem”, de ez kicsit más azért. Kicsit árnyaltabb, nekem többet segít.
• A nikotinra drogként tekinteni azért nagy segítség, mert egyrészt szakítani kell az illúzióval, hogy a leszokás könnyű. Nem, nem könnyű, és aki ezt mondja, az vagy hazudik, és sokat árt a leszokni vágyóknak, vagy legalábbis kurva szar a memóriája, vagy pedig egy nagy betegség segített neki leszokni, azért emlékszik úgy, hogy könnyű volt, vagy eleve kocadohányos volt csak, napi 4-5 szállal, hát arról aztán tényleg bárki le tud állni. Szóval nem szabad hallgatni az ilyenekre, és komolyan kell venni, hogy a nikotin egy idegméreg, egy kemény droggal egyenértékű szer. Másrészt. Mit is jelent ez? Hogy egy egész életmódot kell átalakítani, nem csak a “szert” abbahagyni (by Bajzáth). Ki kell találni új megoldási módszereket, új “megküzdési stratégiákat”. Tehát be kell tömködni a lyukakat, amiket a szokásos rágyújtási alkalmak hiánya hozott létre, valami mással, valami olyasmivel, ami lehet, hogy első látásra nem hoz lázba, nem okoz örömöt, de később átveheti a nikotin szerepét, és boldoggá tehet, örömet okozhat.
• És így a végére most elhoztam magamnak a legfőbb adumat, amit az elmúlt hetekben már használok is, és nagyon jól működik. Ez pedig a nyolc világi dharma, vagy nyolc világi motiváció közül az utolsó kettő, az öröm kergetése, és a fájdalom kerülése. Ez a nyolc világi szél fúj minden ember életében. Az enyémben is. És mostanáig nem is vettem észre, hogy mekkora szerep jut az életemben az öröm keresésének, az öröm állandó, folyamatos kergetésének, hogy abban a pillanatban, hogy kicsit nem vagyok jól, vagy csak kicsit is unatkozom, vagy egyáltalán, nem történik semmi, akkor azonnal ez a gondolat bukkan fel: kéne valami kis öröm. De sokszor nem is ilyen tiszta gondolat ez, csak azon kapom magam, hogy keresem, minek lehetne örülni. Bármi jó lesz, csak megvigasztaljon, csak űzze el a rossz kedvemet, csak vidítson fel, csak legyen egy kicsit jobb.

És itt nagy hálával megköszönöm Popper Péter gondolatát, aki valahol ezt mondta: “Nem kell mindig jól járni”. Hát nem! Ez az állandóan önző, önérdekkereső, győzni akaró, saját magát mindenek fölé helyező, számító éntudat sunyi munkálkodása, ami észrevétlenül, titokban átveszi az uralmat a belső világ fölött, és  bármikor képes előtérbe nyomakodni, ha egy kicsit nem figyel oda az ember.

Szóval nem kell mindig örülni. Nem kell mindig az örömöt kergetni, majd eljön magától, ha megérdemlem. És akkor fogadni kell, tiszta szívvel, és lehet örülni neki spontán. Ennyi :) Ezennel abbahagytam, ünnepélyesen, az öröm folyamatos, állandó kergetését, mindenek fölé helyezését, és elfogadom az életet úgy, ahogy van. Legalábbis törekszem rá, oké? :)

-----------------------------------

89. nap nikotin nélkül

Elég fura reggelre ébredtem. Még önmagamhoz képest is szokatlanul korán kidobott az ágy, alig múlt éjfél, mégis tökéletesen kipihentnek érzem magam. Sajnos, az álmaimra hetek óta nem emlékszem megint, bár nem csoda, amilyen zaklatott időket éltem, nem is tudtam foglalkozni az álomjóga-gyakorlással. Mindig azt várom amúgy, hogy spontán lesz tudatos álmom, mint ahogy eddig már többször is így volt, de sajnos, úgy tűnik, a következőkért már keményen meg kell dolgoznom.

A cigihez való viszonyomban nincs számottevő változás, kisebb hullámokban felbukkan nap közben, például amikor dohánybolt előtt megyek el, hogy “nahát, nem is voltam dohányboltban hónapok óta”, vagy hogy “ha nem szoktam volna le, most rágyújtanék”. Szerencsére, ezek ilyen kósza gondolatok csak, nem bírnak túl nagy hatalommal.

Viszont tegnap volt egy meglepő gondolatom-érzésem. Hirtelen nagyon magányosnak találtam magam, és az egész helyzetemet is olyan vigasztalannak valahogy, ritkán érzek így, de most megtalált, és egy kicsit úgy mindenkit is megsajnáltam, magammal együtt, de nem ez volt a furcsa, mert ez egyetlen tizedmásodpercig tartott csak, vagy még addig sem.. Ahogy szálltam fel a bringára éppen, indulófélben valahová, teljesen lelassított, szinte megállított az említett érzés mellé érkező gondolat, hogy tudniillik “És most komolyan, tényleg nincs semmi segítség?”

Merthogy minden segítség, ami csak egy kicsit is megkönnyíti az életet, amitől pillanatnyilag jobban tudod érezni magad, ami a krízishelyzetekben valamilyen azonnali, kézzelfogható segítséget tud nyújtani, az vagy káros, vagy egészségtelen, vagy súlyos mellékhatásokkal jár. Azt már nem is említem, hogy hízlal vagy pattanásokat csinál. Szóval nem javasolt, nem használható. Van, de nincs.

Vagyis nem, tényleg nincs, nincs semmi segítség. Semmi azonnali, hirtelen kéznél lévő, gyógyító talizmán, valami örömhozó varázsszer, valami gyorssegély, ami megvigasztal, ami megsimogat, ami kicsit megszeretgeti az embert egy nehéz, kritikus élethelyzetben, és nyugodtan vegyük ide ezeket az átsuhanó fájdalmas érzéseket, amik nem ülnek rá ugyan az emberre tartósan, de azért fel-felbukkannak, és nincs rájuk semmi gyógyír. Viselni kell az életet ezekben a percekben is mindenféle segítség nélkül, szárazon, magányosan, elhagyatva.

És ezen úgy elgondolkodtam, hogy milyen furcsa ez.

Hogy az emberiség, amióta csak az eszét tudja, próbálja enyhíteni az élet komolyságát, nehézségét, próbálja vigasztalni magát, erjesztjük a különféle gyümölcsöket, gabonákat, sört, bort, pálinkát készítünk, felfedezzük a drogok világát, finomabbnál finomabb édességeket készítünk, sütiket, kajákat tökéletesítünk, a dohányzás élvezetét is tökélyre fejlesztettük, és mégsem szabad ezeket használnunk, mert betegek, kövérek, függők leszünk, vagy más, tökmindegy, nem sorolom.  

Szóval, miért lettünk ennyire egyedül hagyva a létezésben? Miért nem kapunk semmi instant segítséget? Miért van így megnehezítve, lecsupaszítva az élet?

Talán hogy kénytelenek legyünk szellemi utakat keresni? Vagy hogy rájöjjünk arra, mennyire kiábrándító ez a valóság? Ahogy az egyik imában elhangzik: “(...)Add áldásodat, hogy miután lefektettem az alapot, ami a kiábrándultság és lemondás (...)”?  Ez lehet talán, igen. Túlságosan beleragadnánk  a kényszerű lét körébe. Bizonyosan még annál is sokkal kevesebben keresnék a megszabadulást, mint most. 

De azért bassza meg. :)

88. nap nikotin nélkül

Na tessék, erről beszélek. Még mindig január. Rééémes :)

Hó közepén csinálok majd egy farsangi bulit, nagyon várom, így a tél végén nagyon mókás lesz, fel fog dobni minket. Már tavaly is csináltunk, és szeretnék hagyományt belőle. Együtt maradt egy gimis osztály-mag, úgy kb. 10-15 ember, járunk kirándulni is, egy évben kétszer-háromszor, és nyáron Anikóéknál mindig van egy nagy kerti parti, szóval kellemes társaság, régi ismerősök, nagyon szeretem. Ők még láttak engem fiatalon. Ők értik, hogy milyen megöregedni, látjuk egymáson, évről évre. És mindannyian jártunk az élet rögös útjain, és tudjuk azt is, honnan indultunk. Furcsa, szoros kapcsolat ez, de mégsem igazán az, hiszen évi két-három találkozásról beszélünk.

Na, lényeg, hogy a cigi egyre kevésbé hiányzik, illetve időnként meghökkenek, hogy “jé, én már nem cigizek”. Teljesen elképesztő. Megyek az utcán, nézek körül a régi helyeken, ahol rá szoktam gyújtani (kb. mindenhol) és egyszerűen azt érzem, hogy “kiment belőlem” a rágyújtási gondolat. Nagyon jó érzés.

Tulajdonképpen most már csak valódi krízishelyzetekben bukkan fel a vágy, bár én krízishelyzetként élem meg az egyszerű ingerültséget, idegességet, vagy a különböző akadályok felbukkanását is. Nyugalmi állapotban az ünneplésre, lazításra való igényem környékén találkozom a rágyújtási vággyal. Mindkét esetben változó erősségű a hiány, van úgy, hogy legyinteni tudok rá, van úgy, hogy össze kell szednem minden erőmet, hogy ne forduljak be az első boltba. Nem baj, így szép az élet :)

Ma megint megyek Visegrádra, kíváncsi vagyok. Viszek jó sok zsepit :)

87. nap nikotin nélkül

Évek óta mindig rácsodálkozom, hogy milyen krva hosszú ez a január. És még holnap is csak január lesz, elképesztő :) Mióta van már január?!

Nagyságrendekkel jobban vagyok ma. Jót tett a kiruccanás, jót tett a Merőkanál, rém hálás vagyok érte, hogy valakik kitalálták ezt a kezdeményezést itt a városban (konkrétan Áron és Verabella), megszervezték, és életben tartották mostanáig. Oké, ebben én is benne vagyok, mert már az alakuló ülésen ott voltam a Foltban, de mégiscsak Áronék azok, akik kitalálták és összehozták. Áldás rájuk! :) Első időkben a Heti Betevőtől sokat tanultunk, de mára teljesen speciálisan szentendrei lett ez a dolog.

Nagyszerű, hogy van egy lehetőség a közelemben, ahová az emberek beletehetik a jóságukat, a segíteni akarásukat, a szívbéli jóakaratukat, és nagyszerű, hogy ennek én is részese vagyok. Már említettem (vagy nem?!), hogy szerintem megvalósítottuk az első élő, működő anarchiát, ami nem káoszt jelent, hanem uralom nélküli rendet. Kár, hogy már nem vitatkozhatom erről azokkal az okos emberekkel az indexen, akikkel tíz évvel ezelőtt hónapokig vitáztunk, hogy miért is nem lehetséges ez ! :D

Na de a dohányzásról.

Amint pénzhez jutok, első dolgom lesz Hova tablettát venni. 20 darab 3000 forint. Muszáj, hogy mindig legyen itthon valami, amihez vészhelyzetben nyúlhatok. A tegnapelőtti mélypont súlyos tanulság volt ez ügyben. Végül is az az egy szem Liberisan megmentette a helyzetet, de nem szeretnék ilyen komoly gyógyszert szedni már, ráadásul valami fátylat is tesz a valóságra, ő is, ami egyfajta tompaságban nyilvánul meg. Nem nyugtató pedig.

Amúgy elegem volt ebből a libikókából, és ezekből a hirtelen váltásokból. Mikor múlik ez el? Mikor jön el a vágyott kiegyensúlyozottság és harmónia? 

86. nap nikotin nélkül

Na, elszóltam magam :( 

Tegnap történt valami, ami miatt a tanításra sem tudtam elmenni, és a tudatállapotom is rémesen beszűkült. Sikerült megint egy olyan idegállapotba kerülni, amiről azt hittem, hogy már a múlté. Szörnyű hibának érzem, hogy nincs itthon semmilyen nyugtató, a Neurexan rég elfogyott, és Hova tablettának sem éreztem szükségét venni, mert hát mit nekem idegesség, ugyebár, majd én rágózok. Én marha! :(

Nincs itthon egy szál nullás cigi sem, mivelhogy én majd arról is ügyesen leállok, szóval ezt jól elszúrtam, nincs mihez nyúlnom. Oké, rágózom, amióta csak felébredtem, és tegnap is egész délután rágóztam (és rágóztam és rágóztam), és már a végén a rágózástól voltam ideges, ezért abbahagytam, de a feszültség olyan magas volt bennem, hogy újra rákezdtem, és ezt a libikókát játszottam aztán egész nap.

Ezek pont az igazán necces visszaesős helyzetek. Ezek pont azok az idegállapotok, amiktől az ember gondol egyet, és “Mit kínlódok én itt” felkiáltással elszalad a boltba, és vesz egy cigit. És ahogy most ezt leírtam, el is képzeltem, és nagyon megnyugtatónak találtam a gondolatot. A fene egye meg. Bassza meg az egész, nem mehetek el a boltba. Különben is, hajnali 3 óra, nincs nyitva semmi. Kidobott az ágy, nem csodálom. Na de pár óra, és nyitnak.

Be kell vennem egy Liberisant. Idejét sem tudom, hogy mikor kellett utoljára. (Dehogynem tudom, itt van a blogban, meg is néztem, január 16., kb. két hete.) Most várom, hogy hasson. Tegnap is bevehettem volna, csak annyira szét voltam csúszva agyilag, hogy eszembe sem jutott.

És most kapcsolok, de hülye vagyok, hát van itthon macskagyökér tea! (A cicáknak vettem valamikor, nem is magamnak, mert csináltam belőle szagos párnát, imádták is, csak aztán szétcincálták, szétrágták az egészet, a macskagyökér meg szanaszét szóródott, szóval abbahagytam, a tea pedig megmaradt. Olyan büdös, hogy a gyógyszertárban is külön be van csomagolva egy plusz nejlonba :)

Na jó, akkor most megyek is teát főzni. Majd beszámolok, hogy mi volt ma. Merőkanál-kiszállítást vállaltam, jó is lesz kilépni valahová a világba, és valami értelmeset csinálni, nem pedig itt nyafogni, bezárva a lakásba.

-----------------------------gondolatok

Az a baj, hogy ezek a beszűkült tudatállapotok (félelmek, szorongások, idegeskedések) olyan súlyosan ráülnek a pszichémre, hogy nincsenek is igazán józan gondolataim.

Például csak ma reggel jutott eszembe a gyógyszer is, a macskagyökér is, sőt, most így utólag azt látom, hogy el kellett volna mennem hazulról, sétálni egyet a hidegben, sokkal jobban éreztem volna magam. De ezek az egyszerű megoldások valamiért nem tudtak átvergődni a sötétségfalon, és minden józan megoldás helyett itthon kínlódtam, tévéztem, pattogatott kukoricát és csokit zabáltam, és próbáltam tartani magam valahogy.

Az is baj, hogy ilyenkor senkit nem tudok felhívni sem, mert engem ne sajnáljon senki, meg ne adjon bölcs tanácsokat, úgysem érti a helyzetet (mert nem tudom elmondani akárkinek) ha meg nem tudok beszélni a gondomról, akkor meg mi a fenének hívjak bárkit is????  Hogy irigyeljem, amiért neki semmi hasonló baja nincs?! És beszélgessünk a semmiről? Vagy az ő bajáról, ami jelen pillanatban csöppet sem érdekel? Nesze neked együttérzés. De miért kéne úgy csinálnom, mintha érdekelne? Ez tiszteletlenség a másikkal szemben. Az önzés irgalmatlan erőven húzza befelé a figyelmem, valami elképesztő, hogy mennyire.

Sajnos, ilyenkor még meditálni sem tudok leülni, még egy kurva légzőgyakorlatot sem vagyok képes csinálni, ami elég baj, hiszen irtó sokat tudnának segíteni biztosan, de az a helyzet, hogy ezeknek a mentőöveknek az igénybevételéhez már azért minimálisan le kell csillapodni, ki kell tudni dugni a fejet a trutyiból.

Az egyetlen esély egy ilyen állapotban a “mindenképpen kitartani addig, amíg jobb nem lesz”. Csakhogy nem látszik ám a vége, és érzésszinten egy örökkévalóságnak is túnhet.

Igen, sokkal jobban értem a visszaesés lépéseit. Valószínűleg más drogoknál is így lehet. Elveszíti az ember a józansághoz való hozzáférést, és érzésszinten hoz döntéseket, ami nem azt jelenti, hogy a tudatban nincs jelen a gondolat, hogy nem kéne megtenni valamit, de a szívben nincs ott az ész.

Oké, leírva látom, hogy ez így nagyon ellentmondásosan néz ki, de úgy értem, hogy igenis, a szívben az ész is ott tud lenni, valahogy úgy hívnám, hogy a “józanság szíve”, szóval amikor a szívben nem csak az ösztönök és az érzések vannak ott, hanem az egész józan tudatosság is.

“Mert nem a félelemnek a lelkét adta nekünk az úr, hanem az erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét”. Ez a mondat a bibliából nagyon erősen megmaradt bennem, még régról, amikor még közelebb álltam a kereszténységhez, mint most. Soha nem fordítottam hátat a kereszténységnek igazán, csak a gyakorlásban ritkábban jönnek elő a keresztény gondolatok, holott igazán szépek tudnak lenni. A segítő szavak úgyis a Lámától jönnek, még ha Szentléleknek hívjuk is.

--------------------Update
A cicák megérezték, hogy valahol a lakásban felbukkant a macskagyökér, fel is ébredtek, és Zoknika még a teából is majdnem ivott. El kellett dugnom a leszűrt teát, mielőtt felborítják az asztalon :D Nincs is olyan rossz íze, ahhoz képest, hogy gyógytea. A gyógyteákról az a tapasztalatom, hogy egytől-egyig rettenetes ízük van, elképzelni nem tudom, hogy bizonyos emberek hogy képesek élvezetből inni, én mindig csak betegség idején használom őket, akkor viszont szívből örülök nekik.

85. nap nikotin nélkül

Ma egész nap a Karmapa-házban leszek. Idén ez lesz az első élő tanítás, nagyon várom. Egészen ünnepi hangulat tud úrrá lenni rajtam ilyenkor, és most, hogy végre “helyes útra léptem”, nem fogom magam annyira kívülállónak érezni.

Mindig kísérte ezeket a találkozásokat egy rossz érzés, nem feltétlenül bűntudatnak mondanám, de hasonló. Hogy kilógok sorból, hogy nevetséges, hogy képtelen vagyok leszokni a cigiről, hogy miféle gyakorló vagyok én, kakukktojás, nem rendes gyakorló.

Ugyanakkor azt is tudtam végig, hogy semmi baj, mert jó irányba törekszem, és mindenki, aki itt van, jó irányba törekszik, és előbb-utóbb elérkezik majd az idő, amikor meg fogok tudni szabadulni, és így is lett.

Ellentmondásosnak tűnik, de nem az. Borzasztóan hálás vagyok mindenért, a vezetésért, a gyakorlási lehetőségekért, a körülöttem mindig jelenlévő szeretetért és együttérzésért, mindenkinek, akinek valaha is köze volt ahhoz, hogy én erre az útra léptem.

Tegnap egész nap azt figyeltem, hogy mennyire másképp nézek a világba. Figyeltem az érzéseimet, hogy miféle módon tapasztalok most, és úgy látom, valahogy kifényesedett a világ. Sokkal kevesebb aggodalom van bennem, és több pozitív érzelem, öröm, rácsodálkozás. Az eszmélések a jelenben, a valóságtesztek sokkal plasztikusabbak és teltebbek, mélyebben át tudom élni őket. Mintha a nikotin eddig a felszínen tartott volna, nem engedett volna mélyebbre nézni, mélyebbre érezni.

Azt hiszem, most először érzem azt, hogy megérte ez az egész kínlódás, és mégsem egy sötét lyukban fogom leélni az életemet, a nikotin utáni vágyakozás börtönében, örömtelenül. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljutok idáig, de amíg az ember sötétben botorkál, nagyon nehéz ebben hinni.

84. nap nikotin nélkül

Tegnap voltam a LIDL-ben, mert vegán hét van (Bori néni szólt, és ha nem szólt volna, akkor megint lemaradok, ahogy most már lassan évek óta mindig). Szokott lenni egy paprikás szalámi ilyenkor, ami megszólalásig hasonlít az igazi paprikás szalámira, ízre, kinézetre, mindenhogyan, amíg még ettem húst, addig imádtam, és most nagyon hiányzik. Jórészt más nem is hiányzik a húsos ételek közül, talán még a virsli, de az is csak a mustár miatt.

Nagy boldogsággal és örömmel mentem, egész nap készültem, elképzeltem, hogy bevásárolok belőle amennyit csak tudok, és milyen jó lesz. És irgalmatlan csalódás volt. Nem volt ugyanis :(

Nem ez az érdekes amúgy, hanem az, hogy nagyon fájdalmas élmény volt. Majdnem sírtam. Kb. egy negyed órát még ott kóvályogtam a boltban, rendkívül bántott az egész, próbáltam haraggá formálni (ez automatikus egyébként, ugyancsak védekezésből kifolyólag), de nem sikerült, szóval csak bolyongtam sértődötten, hogy most mi a fenét vegyek akkor, legszívesebben azonnal otthagytam volna az egészet, de hát a józan ész, meg minden. Végül vettem mindenféle vegán cuccot, de nem örömmel. Drága is, és annyira nem is finomak. (Én egyébként nem vagyok vegán, csak vegetáriánus, eszem tojást is, tejet is.)

Csak azért írtam ezt le, mert ez egy viszonylag új jelenség, hogy ilyen mélységben megélem az érzéseimet. Biztos vagyok benne, hogy ez is a leszokásnak köszönhető, számítottam is kicsit erre, csak az a furcsa, hogy három hónap után kezdődik, illetve meglep az egész, mert nagyon régen nem fájtak ennyire tisztán a dolgok. Nem olyan rettenetes ám, gondoltam is közben, hogy “És ezek elől az érzések elől menekültem eddig ? De miért?!” Hol és mikor kezdődik ez a menekülés?

A tegnapi nap egyébként végig ezekről a fájdalmas megélésekről szólt, mert a Vasvári patika környékén eszembe jutott Béla bácsim, és a gyász olyan hevesen tört rám, hogy eleredtek a könnyeim, aztán hazaértem, és akkor meg megsajnáltam magam a munkám miatt, hogy megszeretem ezeket a bácsikat (most is van egy halálhoz nagyon közel vitorlázó papám), aztán itthagynak, elhagynak, és újra megszeretek, és újra elhagynak, és hogy ez milyen szomorú, milyen rossz nekem, talán nem kéne ezt csinálnom. Minden mamával a nagymamámat, minden papával a nagypapámat temetem el, újra és újra. Vagy nem tudom! Talán én nem vagyok még felnőve ehhez.

Ha nem érezném, hogy vezetve lettem ebbe az irányba, és igenis fel kell nőnöm a feladathoz, akkor abbahagynám, mint a nyári szél a fújást. Visszamennék nyomdásznak, vagy elmennék újra hajléktalanszállóra asszisztensnek, vagy bármi más. Miközben pedig érzem nagyon a szépségét, az értelmét, a hasznosságát, a lények javára törekvést, a saját fejlődésemet az egészben, szóval valahogy a mulandóság “állandó tudatosítása folytán” a “szent tan értelmének beteljesítése” történik, csak közben kurvára fáj.

De pont erről beszélt tegnap a Láma egy régebbi tanításban, pont erről! Hogy ezek megmérettetések, akadályok, próbatételek, és fel kell nőni hozzájuk. Nem ezt mondta pontosan, de ez a lényege. (Azért rém érdekes ám ez, hogy micsoda szinkronicitások vannak itt, kérem, teljesen függetlenül az időtől.)

Szóval vitorlázom tovább, így, ahogy vagyok, csak néha panaszkodom kicsit. :)

Ja, és a lényeg a végére: a fájdalmas érzések ellen nem kell feltétlenül "megküzdési stratégia". Legalábbis én nem éreztem szükségét semmivel tompítani ezeket a fájdalmakat, sőt, jólesett sírni, jólesett tisztán átérezni a sértettséget, a csalódást, kicsit vicces is volt felismerni őket, mint meglehetősen dedós reakciókat, viszonylag hamar elmúltak, és megkönnyebbülést hagytak maguk után. A gyász meg.... hát az meg gyász, majd elmúlik, szép lassan.

83. nap nikotin nélkül

Holnap leszek tizenkét hetes, vagyis három hónapos. Jajdejó :) 

Amin a legtöbbet rágódtam mostanában, az az új “megküzdési stratégiák” keresése, illetve felismerni azokat a helyzeteket, amik általában ezeket a “megküzdéseket” igénylik.

Nem nehéz feladat egyébként, mert rágyújtási vágy kíséri őket, szóval azonnal könnyen felismerhetőek. Szerencsére ezek a rágyújtási vágyak nem igazán erősek már, épp csak eszembe jut, hogy dejólenneegycigi, aztán el is száll. (Kivéve, amikor nem. De az már ritkább.).

Eddig ezek a helyzetek elmentek mellettem, most viszont már van energiám és figyelemerőm arra, hogy keresgéljek belül, hogy odafigyeljek a hiányosságaimra, megnevezzem, felcímkézzem őket, és próbáljak választ találni arra, hogy miképpen lehet ezeket elengedni, vagy feloldani.

Az első, amire felfigyeltem, és karakteresen megkülönböztethető mindentől, az az “ünnepeljük meg a helyzetet”, vagy a “veregessük vállon magunkat” című helyzet. Sokkal többször érzek ilyen irányú vágyakat, mint mondjuk szomorúságot vagy belső fájdalmat, amit a cigivel enyhítenék.

Tehát a nap folyamán a megkönnyebbülés, az elvégzett feladatok, a sikeresen megoldott helyzetek fölött érzett örvendezés megerősítésére (is) használtam a dohányzást, és ilyen helyzetekben hiányzik a legjobban.  (Mi ez a hiány? Gyermekkori dicsérethiány?)

Legalábbis ez az első, amit ki tudtam bontani az érzéscsomagból, és tisztán meg tudtam figyelni. Nyilván ez csak a legfölső réteg, és menni kell tovább, de azért érdekes ez is.

--------------------------------------------------------

Nem meséltem még róla, de kedden voltam megint Visegrádon. Jó volt :) Sokat bőgtem, és valami fel is oldódott. Nem tudom pontosan, hogy melyik blokk, mert nagyon sok mindenről beszélgettünk, kezdve a gyerekkorommal, anyám halálával, a 2000-es évek alkoholproblémáival, amik anyám halálával úgy múltak el, mintha nem is lettek volna, és folytatva azzal, hogy miért akarok mindent örökké egyedül megoldani, miért nem bírok soha segítséget kérni, és miért nem tudok soha elfogadni semmilyen segítséget (ez egyébként javulófélben van).

Legtöbbet akkor bőgtem, amikor anyu rettenetes halála eszembe jutott, és az a szörnyű igazságtalanság, ahogy véget ért ez a nehéz, keserves, boldogtalan élet. Ettől még most is elérzékenyülök. Nincs az a szemétség, nincs  olyan gyerekkori fájdalom, trauma, amit ne tudnék megbocsátani anyunak ettől a haláltól. Összeszorul a szívem még most is, és borzasztóan sajnálom, hogy csak annyit tudtunk segíteni, amennyit végül is tudtunk.  

Az egyetlen vigasztaló gondolat ebben, hogy nagyon sok negatív karmát kiegyenlített így, és megtisztulva léphetett tovább, és talán a mi kettőnk közös dolgai is sokat tisztultak, és ha legközelebb találkozunk, talán jobban fogjuk tudni szeretni egymást.