102. nap - visszaesés után 5 nappal

8 szállal zártam a napot tegnap.

Érzem, ahogy szippant vissza a dohányzás önmagába :( Újra helyet kapott az életemben, és például amíg még tegnap reggel kibírtam, hogy nem gyújtok rá addig, míg el nem indulok dolgozni (bár elég nehezen), addig ma már az ébredés után második gondolatom volt, és kb. fél óra ébrenlét utána nem is bírtam tovább, kiköltöztem a lépcsőház elé a lépcsőre cigizni.

A lakásban továbbra is tilos. Tegnap nagyon kerülgetett a gondolat, hogy a teraszon rágyújthatnék (“Ugyan már, csak most, csak egy szálat”), de érzem, hogy azzal vége mindennek. Vége a maximum 10 szálnak, vége a kontrollnak, újra átveszi az irányítást és maga alá gyűr.

Most már sokkal jobban értem, hogy dolgozik a nikotin. Lassan cserkészi be az embert. Először még nem érzed, hogy húz, egészen sokáig. Én például tegnap délután éreztem először, hogy nehéz megállni a rágyújtást. Elég szar érzés. Mert előrevetíti a jövőt, és kétségeim támadtak, meddig bírom tartani magam ezzel az 5-10 szállal. Sőt, most már biztos, hogy az 5 szál soha nem fog is menni. 

101. nap - visszaesés után 4 nappal

A tegnapi nap vége: 7 szál.

Továbbra sem érzem olyan frenetikusnak a rágyújtást. Legalábbis ahhoz képest, amit a leszokás ideje alatt éreztem, hogy ti. földöntúli gyönyörűség lenne rágyújtani, minden gondom megoldódna, ha nem is végleg, de legalábbis a rágyújtás idejére, és mennyivel szebb hely lenne a világ ésatöbbi, ésatöbbi. Nos... khm... hát semmi ilyesmi nincs. Egy kurva illúzió volt végig ezt gondolni. Tehát az annak idején fejemben lévő "vágygondolatok" nagyon csúnyán hamis képet közvetítettek. Emlékeimben egészen más érzés volt dohányozni, sokkal jobb és élvezetesebb, mint most.

Az egyetlen jó érzés, amivel a visszaesés jár, és emiatt nem bántam meg egyáltalán, hogy amikor érzem azt a vágyat, hogy rágyújtanék, akkor tudom, hogy nemsokára lesz rá lehetőségem. Érzem, ahogy a hasamban kisimul egy feszültség a gondolattól, az “engedélytől”. “Ja, jó, akkor rendben van, minden oké”. 

100. nap - visszaesés után 3 nappal

Na, ez a századik lett volna az a nap, amikor sokkal viccesebb lett volna visszaesni, nagyon bánom, hogy nem bírtam ki idáig, de most már mindegy :) A tegnapi nap mérlege végül 9 szál lett, de már megint úgy, hogy egészen késő délutánig csak 5-öt szívtam el, és minden további szálra való rágyújtásnál éreztem, hogy hülyeség az egész, nem akarom, nem kéne.

A visszaesés első napjától kezdve ezt érzem amúgy, hogy egyáltalán nem is értem, mi olyan krva jó ebben a cigiben, és miért is kellett nekem rágyújtanom?! 

Figyelem a hatását minden alkalommal, és Ad1: egyáltalán nem nyugtat meg, sőt, a pulzusom még fel is ugrik tőle, érzem, hogy a szívemnek nem igazán tetszik. Kimelegszik és kipirul az arcom tőle (főleg az első szálaktól). Ad2: semmiféle gyönyörérzetet nem érzek sem az agyamban, sem a testemben, kétséges, hogy egyáltalán termel-e az agyam ilyenkor dopamint. Tehát egy-egy cigi elszívása után a világon semmivel sem vagyok jobban, mint előtte, sőt, rosszabbul vagyok, mivel semmivel sem vagyok jobban, ezért mérges vagyok a fölösleges rágyújtás miatt. És az értetlenkedés miatt. Miért kell ez nekem????? Ad3.: egy dekával nem vagyok koncentráltabb rágyújtás után, sem összeszedettebb, szóval az életérzésem tényleg egy icipicit sem javul tőle, hanem inkább romlik.

Az egyetlen pozitív érzés, amivel az egész visszaesés jár, az a végtelenül megnyugtató szabadságérzet, hogy mivel megengedtem magamnak a dohányzást, már nem szorítja abroncsként a tudatomat az a hülye érzés, hogy elvették a játékomat, cserbenhagytak, főképp pedig az, hogy valami tilos nekem. Tehát az önsajnálat és a dac volt a két legnagyobb ellenségem, de most lelepleződtek, és érdekes megfigyelni a belső örömöt ennek hatására. Hogy nem, nem kell sajnálnom magam, visszakaptam a játékomat, a szövetségesemet, és nem, nem tilos cigizni, itt van, nesze,  cigizz baz.meg, nincs semmi baj :) És mikor ez eszembe jut, akkor az tényleg jó, áradó, finom érzés.

És akkor ezekre a finom kis örömökre jön rá a csalódás. Hogy ez nem is jó játék, és nem is jó szövetséges, nem segít semmit, sőt elvesz tőlem. De akkor mi a fenét keres az életemben? 

Körvonalazódik egy újabb elhatározás az elszakadás irányába.

99. nap - visszaesés után 2 nappal

Tegnap egészen délután 4-ig csak 3 szál cigit szívtam el, és a reggeli első szálat is 8-ig sikerült elhúzni. Délután 4 körül viszont átmentem Szilvihez, aki mellett aztán sajnos egymás után 3 is elment hirtelen :(

Utána pedig GoodBye-drinkinget csináltunk Akrammal, mert utazik haza Jordániába, és másfél hónap múlva jön csak vissza. Kiderült, hogy valószínűleg nem sokkal a visszaérkezése után keresnie kell majd egy másik albérletet Budapesten, mert a cég, ahol dolgozik, szeretné, ha abbahagyná a homeoffice-t, és bejárna dolgozni minden nap. Szentendréről sajnos ez nagyon macerás lenne.

Szóval az is lehet, hogy végleg búcsúztunk tegnap este. Ezért aztán összességében 11 szállal zártam a napot.

Sajnálni fogom, ha majd elmegy, mert két év alatt szépen összecsiszolódtunk, alig-alig kereszteztük egymás útjait, és ki tudja, ki jön majd ide albérlőnek utána, és milyen új  problémák lesznek vele. El kéne adni ezt a lakást a francba. :( Túl nagy nekem. Azt is nehezen viselem, hogy üresen áll egy ekkora szoba, de igazából kiadni sem annyira jó, mert egy idegen embert kerülgetni még akkor sem igazán kellemes, ha egyébként minden oké vele.

Most viszont furcsán szomorú vagyok, hogy Akram elmegy. Fiatal fiú, szerintem mindjárt  24 lesz valamikor, most szerezte meg a mesterdiplomáját angol irodalomból, nagyon eszes és normális srác. Érdekes, hogy milyen könnyen ki tud alakulni a kötődés akár egy idegen emberrel is, pusztán attól, hogy lakótárssá válik.

Sajnos, az ebből a tanulság, hogy amíg egyedül vagyok, addig tudom kontrollálni a rágyújtási vágyat, de társaságban egyáltalán nem vagyok rá képes. Régen is így volt, egyiket a másik után szívtam beszélgetés közben, úgyhogy ahhoz képest a 11 szál nem is olyan rossz eredmény.

Az a helyzet, hogy szeretnék megelégedni öt szállal. Ha onnan nézzük (és én onnan nézem), hogy egyáltalán nem lenne szabad dohányozni, akkor ez az öt szál egy irgalmatlanul nagy mennyiség, egy hatalmas engedmény, egy óriási ajándék, amit meg kell becsülni, és nem szabad vele visszaélni. Magyarul: örüljek, hogy bagózhatok egyáltalán, és ne ugráljak nagyon. Ennyit még anyagilag is tudnék finanszírozni, egészségileg sem a legvészesebb, ha pedig majd újra le akarok állni, 5 szálról szerintem nagyságrendekkel könnyebb lesz majd, mint a régi mennyiségről. Most még meg tudom csinálni, most még el tudom kapni a grabancát, és tudom, hogy sokan mondják, hogy nem lehet, de hátha sikerül.

Példának okáért tegnap is volt egy várakozós élethelyzet, amikor rendszerint rá kell gyújtani, és meg is érintett a vágy, de azt mondtam magamnak, hogy nem, majd később, és minden további nélkül sikerült magam lebeszélni. Namost ezt régen nem tudtam ám megcsinálni. Jött a vágy, és AZONNAL rá kellett gyújtani, nem volt mese. Pár percre lehetett csak elodázni, vagy ha közbejött valami. Nem lehetett alkudozni, hogy majd később, vagy bármi.

Most viszont egyelőre még tudom uralni a rágyújtások számát (kivéve ugye társaságban), ezért szeretném kihasználni ezt, és tényleg megállni 5 szálnál. Lehet, hogy akkor társaságban majd egyáltalán nem  lesz szabad  rágyújtani. Úgy látszik, hogy a figyelem elterelődik a kontrollról, és az automatizmusok veszik át az irányítást.

Kíváncsi leszek a mai napra. Hogy meddig tudom húzni az első rágyújtást (ki kell ugye mennem a hidegbe, lehetőleg jó messzire a lakástól), és hogy a nap közbeni helyzet hogy fog alakulni. Este elvileg moziba megyünk, ez is egy új szitu. Ma egész nap itthon leszek, festeni szeretnék. Van két megkezdett mandalám, jó lenne befejezni legalább az egyiket.

98. nap - visszaesés után 1 nappal

Úgy döntöttem, tovább írogatok, talán később lesz jelentősége, de a továbbiakban nem bántom magamat a kudarc miatt, pont elég bajom van anélkül is. Minek nehezítsem az életemet még önutálattal és szégyenérzettel is? Meg vagyok én őrülve?! (Meglegyintett a szele mindkettőnek).

Tegnap, miután eldöntöttem, hogy rágyújtok, már 6-kor ott voltam a dohányboltban, és az első két szál cigaretta élménye fantasztikus volt. Sajnos, nem tudtam megkülönböztetni belül, hogy attól érzem-e ezt az eufóriát, mert végre hozzájutottam a vágyott nikotinomhoz, vagy pusztán és kizárólag attól, hogy végre szabad nekem cigizni. Isten bizony, a szabadságnak nagyobb szerepe volt, és ahogy néztem körül a világban, úgy éreztem, minden a helyére került. Jó volt, tényleg.

Kb. egy fél óráig.

Ezek után azonban nem számolhatok be nagyszerű dohányzós élményekről, nem voltak ugyanis. Kb. 10 szál cigit szívtam el összesen, de mindegyik után azt éreztem: “Szóval ezért vagyok én annyira oda?” A világon semmi nem lett könnyebb, főképp az nem, ami miatt végül is rágyújtottam, és még csak meg sem nyugodtam, hanem fordítva: egész nap ideges voltam, hogy elb.sztam az egészet és milyen egy idióta vagyok. Szerintem fel is ment a vérnyomásom, mert mások mondták, hogy vörös a fejem, biztosan kimelegedtem/kifújta a szél.

Maradjunk abban, hogy pocsék napom volt tegnap, és semmit sem segített nekem az a tíz szál elszívott cigaretta. Egyelőre két dobozzal vettem, vettem egy Heetset az elektromos ketyeréhez és vettem egy vékony, fehér PallMallt, ami rendes, szép fehér füstöt csinál. A Heetsből 8, a hagyományosból 2 fogyott. Állítólag nem jó keverni, de nem tudom, miért. Nekem most így jó. A Heets nem égeti a dohányt és nincs benne kátrány, tehát a nikotinpára az egyetlen káros anyag benne, a hagyományos ciginek viszont utánozhatatlanul szép füstje van. (Ja, nem is, mert a füstölő szebbet csinál. De azért.... :)

Észrevettem, hogy annyira rászoktam a rágózásra, hogy egyelőre kb. ugyanúgy örülök annak, hogyha rágcsálhatok, mintha rágyújtottam volna. Úgyhogy most is itt rágózok hajnal óta (kidobott az ágy megint fél háromkor), és egyelőre még nem gyújtottam rá. Nem is olyan nehéz ellenállni, bár amikor eszembe jut, hogy most már “szabad”, akkor az nagyon jó.

Bizonyos szabályokat próbálok tartani. Először is, úgy döntöttem, hogy ha már három hónapig kibírtam, hogy a lakásban nem dohányzom, még a teraszon sem, akkor ezt tartsuk is meg, vagyis ha rá akarok gyújtani, akkor el kell hagynom a lakást teljesen, legalább a lépcsőház elé ki kell vonulnom. Most egyelőre nincs is kedvem hozzá, és a vágy sem olyan erős, hogy felöltözzek és nekilóduljak a hajnalnak. Legjobb lenne, ha ki tudnék tartani Marcsikáig (már írtam róla régebben, egyik kliensem láncdohányos felesége, és hogy milyen nehéz volt kibírni az elején, hogy nem gyújtottam rá nála). Ez azt jelentené, hogy kb. 9 óráig nem gyújtok rá, első cigihez szerintem tök jó időpont. Aztán majd meglátjuk. 5 szállal jó lenne megelégedni, már csak anyagi okokból is.

Második szabályként azt hoztam, hogy “menés” közben nem gyújtok rá. Régebben is, és tegnap is sok cigi elment csak úgy menet közben, jövés-menés közben, biciklitolás közben, fél kézzel tartva közben a bringát, és valójában észrevétlenül, öntudatlanul mentek pocsékba a jó kis cigik. Oké, ha már visszaestünk, akkor legalább adjuk meg a módját. Üljünk le, koncentráljunk a dohányzásra, az érzésekre, figyeljük a belső változásokat, mintha jógáznánk. Mi történik belül? Mi olyan marha jó ebben? És most könnyebb lett? Most kevésbé vagyok magányos? Most megnyugodtam? Ésatöbbi. Tegnap már el is kezdtem, de mára elszántabb vagyok, kicsit meg is nyugodtam.

Ezt szeretném csinálni. Ha már elb.sztam, akkor legalább legyen az egész pontosan olyan tudatos, mint a leszokási kísérlet volt. Megpróbálom lehántani a misztikumot az egészről. Oké, a tegnapi nap már pocsékba ment, de a mai napot kísérleti jelleggel erre szánom teljesen.

97. nap - a Nagy Visszaesés

Visszaesésközeli állapotban vagyok. Ha egyszercsak nem írok ide semmit, mondjuk legalább két napig, akkor valószínűleg rágyújtottam.

Egyszerűen nem bírom tovább szövetséges nélkül. Annyira egyedül vagyok, és úgy érzem, semmi segítségem nincs. A cigi irgalmatlanul sokat segített, megvigasztalt, örömöt okozott, megdicsért, programot csinált, lekötött, társam volt mindenben. Már tegnap is egész nap úgy kerülgetett a vágy, hogy bemenjek egy dohányboltba, hogy alig tudtam ellenállni. Úgy szeretnék hátradőlni egy jó cigifüstben, úgy szeretném, ha feloldódna ez a keménység, ez a görcs, ez a lázas sóvárgás, ami bennem van. :(

És nem jó módszer az, hogy elhessegetem a gondolatot, ez marhaság. Ezt tényleg én találtam ki?! Ez rohadtul nem működik. Mert sokkal erősebben támad újra a vágy. Muszáj valamilyen érvvel ellene menni, harcolni kell vele, nem lökdöshetem folyamatosan a sötétbe vissza, mert ott láthatatlanul megerősödik, és döbbenetes erővel bukkan fel újra. Ez nagy hiba volt, nekem ez nem működik, másnak talán igen, de nekem semmiképp. 

34 év dohányzás. Ha ez most nem sikerül, akkor ezzel fogom vigasztalni magam. Hogy ez még csak a második próbálkozásom. Igaz, hogy azt hittem, az utolsó lesz, de lehet, hogy nem. Na és akkor mi van?! Nem hiszem, hogy valaki nálam jobban felkészült volna arra, hogy le akar szokni. Ennél többet én nem tudok tenni az ügy érdekében. Ha ez sem volt így elég, akkor leszarom, tényleg, az egészet.

Oké, ha rágyújtok ma, akkor azért beírom. Tartozom ennyivel annak a 6-7 embernek, aki rendszeresen olvas. És tényleg nagyon sajnálom :( Úgy érzem, én mindent megtettem. 

Update-------meghoztam a döntést. Egyelőre feladom. Nem bírtam ki legalább a századik napig, de nem baj. Isten bizony, meg fogom próbálni újra, de fogalmam sincs, hogy mikor. Drukkolok mindenkinek, aki nem adja fel, tartsatok ki, ne legyetek olyan bénák, mint én. :) Talán valamit rosszul csináltam, vagy talán a pszichológus jött későn, sokkal korábban el kellett volna kezdeni a kutakodást, hogy miért cigizek, és miért ragaszkodom hozzá foggal-körömmel, mert így most nem tudom, hogy mi a fő baj, ami ellen dolgozni kellett volna ezerrel, az első pillanattól fogva. 

Arra gondoltam, hogy talán folytatom a blogot később, azért, hogy le tudjam írni, milyen negativitások jönnek majd a dohányzásból,  vagy csak úgy egyáltalán, talán a következő leszokás idején hasznos lesz visszaolvasgatnom ezeket az időket. 

96. nap nikotin nélkül

Tegnap voltam Visegrádon, és jót beszélgettünk Bébével, mondott néhány hasznos dolgot, például, hogy nem kell minden egyes rágyújtási ingernél újra és újra átpörgetni a hiányokat, amik a függőséget okozz(t)ák (egy ideje ezt csináltam ugyanis, próbáltam valós időben "gyógyítani" az adott pillanatban éppen látni vélt hiányt), hiszen a függőség nagyon hamar önálló életre kél, és a konkrét rágyújtásnál már nincs szükség arra, hogy jelen legyen az az eredeti hiányosság, amiből az egész kiindult, ami a hátterében ott van, hanem elég a szokás, a rutin, az évek alatt rögzült vágyakozási “protokoll”.

Szerinte is hagyjam abba az analízist, mert rendkívül fárasztó, ebben egyet is értünk, és tényleg már csak pörgetem körbe-körbe a dolgokat, úgyhogy próbáltam már tegnap is elengedni a gondolkodást, abbahagyni az agyalást, és vannak is részeredményeim. :) Igyekszem ezekre a visegrádi keddekre tartogatni az analízisre való késztetéseimet.

95. nap nikotin nélkül

Nem megy olyan jól az ignorálás, mint szeretném. Annyira megszoktam, hogy az utóbbi időben egyfolytában agyalgatok a belső világomon, vizsgálgatom, nézegetem, hogy alig tudom elhessegetni az analízisre irányuló késztetésemet.

Pedig az életérzés nem ismeretlen számomra, hiszen gyakorlásaimban már eljutottam erre az álláspontra (hogy nem kell folyton gondolkodni, csak a legfontosabb dolgokat elég átgondolni, az életet a maga végtelen egyszerűségében kell megélni, bonyolítás és főképp(!) képzelgés nélkül, és a lehető legtöbbször megpróbálni feleszmélni a jelenben, a látvány-hangok-testérzetek-ízekillatok-érzésekgondolatok tudatosítása révén, ily módon pihentetve-gyógyítva a világi életben szó szerint tévelygő tudatot.). Nagyon szép, tiszta, nyugodt és főképp szeretetteljes tudatállapotokba lehet így kerülni. Nem könnyű így létezni, nagyon-nagyon(!) sokat kell gyakorolni, mire néha-néha sikerül, mert alapból az analízisre-gondolkodásra vagyunk beállva.

Nem szabad azonban abba a hibába esni, hogy semmit nem kell átgondolni. Ez hülyeség. Igenis, pont ezeket a gondolatokat át kellett mosni a tudatosság fényével (amket három hónapja írogatok itt), csak éppen beleragadtam és “rászoktam”, most pedig abba kell hagyni, és ez nem megy egyik napról a másikra. :) 

Lényeg, hogy elengedésben vagyok, és törekszem lemondani az analízisról, ami, így magunk közt valljuk be, elég fárasztó tud lenni. Főleg azért, mert soha a büdös életben nincs vége, mindig lehet látni, hogy “van ott még valami”, amivel lehetne foglalkozni, amit meg lehetne rágcsálni, de hát legyen már elég, hagyjuk már abba a fenébe, tényleg. :)

Irtó nehéz ráérezni, hogy mikor kell valamit mélységében átgondolni, és mikor kell hagyni a fenébe, mert már bonyolítás, találgatás, képzelgés, fantáziálgatás.

94. nap nikotin nélkül

Úgy döntöttem, hogy új módszert vetek be a leszokásnak ebben a stádiumában. Eddig ezt nem tudtam megcsinálni, mert a gondolataim és a vágyaim jóval erősebbek voltak annál, hogysem képes lettem volna erre. De nem is éreztem volna helyénvalónak, mert ha semmilyen más módszerrel nem próbálkoztam volna, csak ezzel, akkor mindaz, amit eddig felfedeztem, mindaz, amin idáig túl vagyok nem született volna meg, és nem “rakta volna helyre” bennem a dolgokat, érzelmileg is, és gondolatilag is egyaránt.

De most úgy érzem, megérett a helyzet arra, hogy egész egyszerűen elforduljak a dohányzástól (belül), és abbahagyjam a vele való folyamatos foglalkozást.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a tudatomba befészkelődni vágyó, és rajtam élősködő szándékozó nikotingondolatoktól határozottan és keményen elfordulok, elutasítom, nem engedem, hogy eluralkodjon a tudatomon.

Mostanáig hagytam, hogy felbukkanjon, erőt adtam neki, fényt, hogy meg tudjam vizsgálni, analizáltam és figyelgettem, magamat is, a gondolataimat, érzéseimet, de ennek vége, ennél jobban már nem kell bonyolítani, vagyis inkább úgy mondom: innen a továbbiakban már csak bonyolítani tudnám, teljesen fölöslegesen.

Átgondoltam az átgondolnivalókat, megéltem a megélnivalókat, tudatosítottam a tudatosítanivalókat, nincs több munka ezzel belül, úgy érzem.

Úgyhogy mostantól, ha jön bármi gondolat vagy érzés: elhessegetem. Újra jön: újra elhessegetem. Nem hagyok neki több teret, életerőt, fényt. Nem csak a cigizésre való vágyakozásommal teszek így, hanem magával a cigizéssel kapcsolatos összes gondolattal is, például régi cigizések emlékeivel, mások cigizésének látványán való rugózással, a saját belső vágyaimon való rugózással, tehát bármivel, ami kapcsolatos lenne a dohányzással, vagy a nikotinnal, vagy az egész hóbelevanccal.

Ez nagy döntés, érzem. De egyszer meg kell lépni. Tulajdonképpen ez a valódi elszakadás. Ez az a pillanat, amikor végleg és visszavonhatatlanul szakítok az eddigi egész szokásrendszeremmel, és nem hagyok neki teret. Hogy ezt eddig nem tudtam megcsinálni, annak biztosan oka van.

Meghagyom ugyan magamnak a nyári két hét szünetet, mert tartozom ezzel az ígérettel magamnak, de csak azzal a feltétellel, hogy annak idején majd szabadon dönthessek, kényszer nélkül. Annak pedig az a feltétele, hogy elengedem teljesen, véglegesen, önszántamból. Ha pedig úgy döntök, hogy újra rágyújtok nyáron, akkor egy új kör kezdődik majd, mindenféle értelemben, de csak akkor, ha tényleg úgy akarom. Ezt a kört most le kell zárni, másképp nem megy.

Természetesen le fogom ide írni, hogy milyen tapasztalataim vannak ezzel, és hogy hogyan alakul az életem ezek után, de kizárólag ezek a reggeli percek lesznek azok, amikben megengedem magamnak a gondolkodást és az analízist. Valami kis tudatosság azért mindig kell, mert a tudatosság fényének jelen kell lennie a leszokás folyamatában, talán most már örök időkre, és ezt soha nem szabad elfelejteni.

93. nap nikotin nélkül

Rájöttem, hogy legjobb lesz programot csinálni minden hétvégi napra, mert nem szerencsés itthon lábat lógatni, még akkor sem, ha minden vágyam ez lenne :( Az üresjáratokban túl sok a légüres tér, ahová befészkelheti magát a cigigondolat, és nekem nincs kedvem küzdeni vele.

Úgyhogy főzőcskéztem tegnap délelőtt, aztán délután lementem a Regentag galériába Verabellához festegetni (kitalált egy ilyen csapatépítést, de nekem valahogy nem jött be, véééégtelenül kínos volt a hangulat, még soha ilyen kínosan nem éreztem magam sehol, fogalmam sincs, hogy miért, azóta is ezen gondolkodom), utána pedig átmentem Lajához kávézgatni. Lajos régi ismerős, régi-régi kolléga, több munkahelyen is dolgoztunk együtt, pár éve Szentendrére költözött. Vagyis jó pár éve itt élünk egymás mellett anélkül, hogy bármit is tudnánk a másikról.

Úgyhogy az idei év nyitási politikájának részeként megkerestem, hogy beszélgessünk, találkozzunk néha, és mivel annyi mondanivaló szorult belé, hogy szerintem évtizedekre előre van beszédtémánk, soha nincs az az érzésem, hogy unatkozom :) Megbeszéltük, hogy el fogunk járni együtt moziba, meg mondjuk néha ide-oda, ez mindkettőnk részéről egy tudatos elhatározás. Én mindenképpen szeretnék nyitottabb lenni, az utóbbi években túlságosan bezártam magam a saját világomba, ő pedig szeretne csajozni, és hát azt úgy nehéz, ha az ember nem mozdul ki sehová. Úgyhogy szövetséget kötöttünk ideiglenesen. :)

Miközben mentem lefelé a hegyről a szélben, figyelve a városra, a kövekre, a részletekre, aztán hazafelé is, ahogy sétáltam a gyönyörű, csillagos ég alatt, arra gondoltam, hogy milyen boldog lennék, ha most rágyújthatnék. Mennyire megszínesítené az örömöt, amit érzek, milyen sok többletörömmel látna el, hogy fel tudná fokozni a boldogságomat. És ettől rájöttem, hogy milyen mohó, milyen telhetetlen vagyok, hogy nem tudok megelégedni azzal, ami van, pedig épp a minap döntöttem el, hogy abbahagyom az öröm kergetését, de hát kurva nehéz, ha olyan régóta szokásom már :(

Aztán ezek után megpróbáltam figyelni az érzéseimet, megpróbáltam “megelégedni” azzal, ahogy vagyok, és felfedeztem, hogy egészen komolyan hasonlít a boldogságra, amit érzek, nagyon szépen vagyok belül, nyugodtan, csöndes örömteliséggel, elégedetten, feltöltődve a várossal, és ha megadom magam annak, ami van, bár nem robbannak a petárdák, nem szólnak a harsonák, nincsenek sziporkázó fények, de mégis, volt időszak az életemben, amikor nem is hittem benne, hogy valaha leszek még ilyen jól.

És most el akarom rontani az egészet egy plusz nikotinfröccsel, egy ráadás dopaminlökettel, azt gondolván, hogy kevés az, ami van, hogy még és még akarok, mert olyan jó most, legyen még jobb, még jobban akarok lenni, és közben éppenséggel hogy ezzel rontanám el ezt a tiszta, szép, spontán belső ragyogást, utána aztán később már megint csak a “szerhez” tudnám kötni ennek az érzésnek a megszületését, csak akkor lennék képes így érezni magam, sőt, egy idő után egyre többre lenne szükségem hozzá, és végül már nem is hozná a tizedét sem ennek az örömnek.

Jaaaaj, de szépen lehet ezt ilyenkor látni. Miért felejti el ezt az ember?