81. nap nikotin nélkül

Na, hát már megint ez a francos matek: szóval azért olyan nehéz elérni a két hónapot a 80 nappal, mert  a 84 nap az már három hónap, vagyis 12 hét.

Namost innen nézve, khm.... szóval ez szép lesz azért. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha idáig eljutok.

Már két napja reggel sem füstölgetek. Végül is egész jól ki lehet bírni. Nyilván sokat rontott az élvezeti értékén az a felismerés, hogy milyen borzasztóan sok pénz megy el rá, és napról napra riadtabban figyelem a készletek fogyását polcon, ez pedig nagyon hasonlít ahhoz az érzéshez, amit dohányosként éreztem, és ez nem tetszik.

 Azt azért fontos tisztázni, hogy én a nullások nélkül esélytelen lettem volna a leszokásra. Irtó sokat segítettek a dohányzás illúziójának fenntartásában, a füst látványának ébren tartásában, és a valamihez nyúlás lehetőségének nyitva tartásában. Tehát ezt, hogy én reggel sem gyújtok rá, még egy nullásra sem, nem tudtam volna megcsinálni még három(!) hónappal ezelőtt.

Most viszont nem olyan vészes, a rágó segít, és az a gondolat is, hogy előbb-utóbb le kell vetkőznöm a régi szokásaimat, új szokásokat kell kialakítani, és most már van rá lehetőségem. Most már vagyok annyira elszakadva, hogy tudok ilyeneken gondolkodni, sőt, nem csak gondolkodni, hanem cselekedni is.

Eddig sajnos a régi szokások húzása olyan erős volt, hogy csak olyan helyettesítőkben tudtam gondolkodni, ami hasonlított, ami emlékeztetett, ami legalábbis egy kicsit rokon volt az eddigiekkel. Most viszont eljutottam a szabadságnak egy újabb fokára, amikor már önsajnálat, fájdalom és tiltakozás nélkül tudok új megoldásokon töprengeni. De azért idáig el kellett jutni, és ezexerint 3 hónap kellett hozzá.

80. nap nikotin nélkül

Olyan szép kerek szám ez a nyolcvan, aztán még két hónap sincs az egész, csak majd 4 nap múlva lesz. Basszus, milyen nehéz elérni a két hónapot!

A legnehezebb megszabadulni a levert, “deprimált” hangulattól. Egyszerűen vissza-visszatér, mintha egy gumin húznám magam után, ami soha nem akar elszakadni, csak néha megnyúlik, és azt hiszed, hogy már megszabadultál, pedig dehogy. Az egyetlen, ami ilyenkor segít, az a nyárra gondolás, szinte azonnal jobb kedvem lesz.

Most az a legújabb, hogy nem szeretnék reggel sem nullásat füstölni, kávézok, és azonnal elkezdek rágózni. Igazából kizárólag a füstölés látványa miatt csináltam, de olyan kis hókadt füstje van, olyan kis gyenge utánzat. Ettől épp tegnap sértődtem meg, valamikor nap közben.

Pedig ezek a nullás füstölők még szebb és sűtűbb füstöt is csinálnak, mint a nikotinos heets cigikék. Ebből is látszik, hogy amíg van nikotin, addig leszarod a füstöt, igazából. És csak hiszed, hogy a füst a fontos, pedig nem is. És utána aztán haragszol a nullás cigire, hogy nincs elég szép füstje. De valójában arra haragszol, hogy nincs benne nikotin.

Szóval hagyjuk abba a néphülyítést, ennyi elég volt. Mostanáig segített, de már inkább idegesít, főképp, hogy ilyen kurva drága.

79. nap nikotin nélkül

Elfelejtettem lottószelvényt venni. A fene egye meg! Már tegnap este is ezzel a gondolattal feküdtem le, és reggel is ez volt az első gondolatom. Soha a büdös életben nem fogok nyerni semmi pénzt, ha nem veszek szelvényt :( (“Kohn, legalább egy krva szelvényt vegyél!”)

Na mindegy, az a helyzet, hogy túl sokszor jön szembe a pénzhiány, nem tudok még egy nyamvadt könyvet sem venni ajándékba nyugodt lélekkel (pl. most jön egy szülinap mindjárt), vagy itt van az uszoda, egyszerűen képtelen vagyok kigazdálkodni egy bérlet árát, vagy pl. a hónapok óta tervezett gyógypedikűrös tanfolyam, nem tudom, mikor fog végre beleférni, hogy felhívjam a leendő oktatómat, “Na, akkor mennék!” Ha nem lenne albérlőm, éhen döglenék.

Nagyon piszkosul kíváncsi leszek, hogy mekkora fizuemelést kapunk, gondolom, lesz akár tízezer forint is, és legyünk vele boldogok. Azért én nem tudom, mit képzel az állam, hogy a közalkalmazottak mi a fenéből élnek?! Nem lehet mindenkinek gazdag férje :( Vagy férje egyáltalán, haha :)

Tulajdonképpen el sem tudom képzelni, hogy ebbe az anyagi helyzetbe hogy fért bele a dohányzás eddig, de szinte alig érzek felszabadulást. Oké, a nullások drágák, abba kell hagyni. De messze nem veszek belőle annyit, mint a cigiből. (Haha, most megsértődtem. Nagyon vicces. :D)

Tegnap nagyon rossz napom volt amúgy. Beszűkült, nyugtalan tudatállapotban voltam, és sebesre rágóztam a nyelvem. Ebben a blogban magánéleti problémákba az első pillanattól kezdve nem szeretnék mélyebben belemenni, de talán annyit azért elmondhatok, hogy nem szeretem, ha a családban valakinek olyan problémája van, amin én, személy szerint, nem tudok segíteni. Nyomaszt és frusztrál, beszűkülök tőle. Hát ha még úgy is érzem, hogy valami közöm is van hozzá, hogy neki problémája van, akkor aztán végképp maga alá tud gyűrni a bűntudat és a félelem.

Most már kezd elegem lenni a bűntudatból.

Most már valamit kellene csinálni ezzel, mert mióta nem cigizek, egyre feltűnőbb, hogy folyamatosan kísér. Érdekes, hogy eddig nem vettem észre. Olyan, mint egy nagy, szürke felhő, ami eltakarja előlem a napot, de mivel olyan régóta van így, ezért azt lehet gondolni, hogy ez a normális állapot, és a létezésem egén mindig jelen kell lennie ennek a szürke felhőnek.

Mivel azonban mostanában már könnyebben észre lehet venni a felszabadult, örömteli és napfényes lelkiállapotokat is (nincs rajta a létezésen az a nikotinfátyol, amit említettem), ezért sokkal-sokkal feltűnőbb jelenség a negatív tudatállapot (bűntudat, félelem, frusztráció, szorongás). És csak most vettem észre, hogy ez a tudatállapot mennyire általános és megszokott volt eddig, hogy annyira szerves részévé vált az életemnek, hogy nem is tulajdonítottam neki jelentőséget.

Ma Merőkanál amúgy, kicsit várom is, kicsit félek is tőle, és marhára remélem, nem fog esni az eső, és nem kell kinyitni a sátrat. Nagy harmonikasátor, 4-6 ember kell hozzá, és mind a négy-hatnak pontosan tudnia kell, hogy mi a feladat, mert elég, ha egyetlen ember rosszul csinálja, máris törik vagy hajlik. Elég drága volt, kár lenne elrontani. 

78. nap nikotin nélkül

A jófene tudja, hogy miért, de ma hajnalban elkezdtem olvasgatni a WebBeteg című lapot.

Annak idején a szociális asszisztensi suliban sokat lapozgattam, mert viszonylag tömören, érthetően és fölösleges körök nélkül magyarázza el pl. a magas vérnyomást vagy egyéb alapbetegségeket. Szóval kerestem egy szót a függőség elterebélyesedésére (meg is találtam: nikotintolerancia - ez az a dolog, ami miatt egyre több és több cigi kell), na, és ha már ott voltam, hát elolvasgattam néhány cikket a dohányzásról, a függőségről, és nagyon érdekes dolgok jöttek szembe.

Először is nagyszerű megerősítést kaptam azokról a gondolatokról, amiket a leszokásról tudtam (erős drogokkal egyen­értékű, sőt veszélyesebb, mert nincs akkora szociális elutasítása és szociális vészhelyzeteket sem produkál, stb. stb.) Aztán ilyenek jöttek:

“Már az első alkalmak egyikében jelentkezhet a nikotinnak, mint pszichoaktív anyagnak a legjellemzőbb hatása: egy bódító, kellemes és euforikus érzés. Az agyat elöntik a boldogság érzetét keltő biológiai anyagok, mint a dopamin, illetve számos agyi transzmitter átvivő anyag, (például xerotonin vagy az endorfin boldogsághormonok) szabadulnak fel és okozzák azt a kellemes, jutalmazó érzést, amely a kezdő dohányos egyik motivációja.”

“A dohányosok szerint a depresszív hangulat javítására is alkalmas a nikotin. Tehát dohányzik az is, aki csak fel akarja dobni magát és az is, aki depresszív. A dohányosok tehát „öngyógyításra” is használják a cigit, amely bizonyos értelemben normalizálja a hangulatukat.”

Azt hittem, tisztában vagyok vele, hogy miért cigizek. De lehet, hogy sokkal rétegesebb az egész, mint gondoltam, sokkal-sokkal összetettebb. Például szerintem én nem is voltam vele teljesen tisztában, hogy a dohányzást az első időkben szorongáscsökkentésre használtam. Sőt valószínűleg később is.

Számomra az élet fiatalon nagyon félelmetes volt, borzasztó erős megfelelési kényszerrel vitorláztam, és szerintem már akkor is nyomasztott az indokolatlan bűntudat (ki tudja, miért?! Rejtély!!), szóval tök természetes, hogy azonnal belekapaszkodtam ebbe a mentőövbe, amit a cigi jelentett, és hátradőltem ebbe a megnyugvásba, ebbe a “bódító, kellemes, euforikus” érzésbe.

Ez csak azért érdekes, mert az elvonási tünetek egyike pontosan a szorongás, de ha valaki alapból szorongó típus, akkor nem biztos, hogy éppen elvonási tünettel küzd, hanem lehet, hogy a személyiségére jellemző alapvető szorongást éli meg. Csak már olyan régen éltem át “tiszta szorongást”, tehát amikor nem a cigi hiányától szorongok, hanem alapból, hogy észre sem veszem a különbséget.

És ez pedig azt jelenti, hogy a gyógyuláshoz elsősorban azt a belső szorongást kell(ene) feloldani, amire a mai napig az egyetlen megnyugtató válasznak a nikotint lehet elképzelni. Mi mást?! (Nos, nyilván egy rakás más megoldás van, ez vicc volt.)

Azt az alapvető, réges-régi szorongást kellene felfejteni, amit ki tudja, mióta élek meg, az élettől magától, vagy a fene tudja, mitől és főképp azt, hogy miért. Nos, nyilvánvaló, hogy ennek a szorongásnak nem lenne szabad jelen lennie már egy felnőtt ember belső világában. Csakhogy nekem nagyon gyanús, hogy én nem nőttem fel teljesen.

Ami azért kicsit vicces, így 58 felé! :D (Na de ki az a magát felnőttnek tartó ember, aki megsértődik attól, hogy esik az eső?!)

Oké, folyt. köv., egyelőre ennyi felfedezés elég mára. Kicsit azért ijesztő, hogy mi minden bukkan fel, és még nem tartok sehol.

77. nap nikotin nélkül

Na, itt van a rettegett hetvenhetedik nap.

Hát egyelőre semmi különöset nem érzek, tegnap sem nagyon kellett küzdeni a vággyal, és ma sem látom, hogy olyan nagy küzdelem lenne várható. Tökéletes megnyugvásban vagyok, néha-néha eszembe jut ugyan, hogy milyen jó lesz majd nyáron rágyújtani, aztán eszembe jut rögtön utána az is, hogy talán mégsem lesz jó, és ebben az ellentmondásban teljesen érthetetlenül megnyugodva vitorlázok tovább, minden gond nélkül.

Azt hiszem, a szabad döntés lehetősége nyugtat meg, de végtelenül. Hogy ha nyáron rágyújtok majd, akkor nem a vágy kérlelhetetlen húzásának fogok engedelmeskedni (vakon és tehetetlenül), hanem egy tiszta, átgondolt belső döntés lesz. Szerintem ilyen lehet az, amikor valaki független.

Azt hiszem, erre vágyom, erre a szabadságra, függetlenségre. Hogy én dönthessem el, hogy mikor dohányzom, és mikor nem. Hogy ne a vágy sodorjon, és ne a félelem tartson vissza.

Bilibe lóg a kezem, tudom. De merjünk nagyot álmodni!!

76. nap nikotin nélkül

Tegnap egész nap alig jutott eszembe a cigi. Ha mégis eszembe jutott, nem is annyira a cigi, mint inkább maga ez az egész leszokási cirkusz, akkor is könnyedséget éreztem, örömöt, kis sóvárgást ugyan (nem erőset), de nem azt a “mélységesen sötét, szűk veremben vagyok, és mindjárt megfulladok” című érzést. Nem azt éreztem, hogy mission impossible, hanem hogy ez egy megvalósítható projekt, és meg is lesz nekem, szóval most nagyon optimistán nézek a jövő elébe.

Ebben természetesen benne van a tervezett két hétre gondolás is, borzasztóan nagy szükségem volt erre a szelepre, végre nem érzem magam bezárva, kinyílt egy kapu, tényleg, egy valódi fény az eddigi sötét, végeláthatatlan alagútban.

És egyáltalán nem biztos, hogy ki is fogom használni ezt az önmagam által nagylelkűen felajánlott lehetőséget, mert már most is vannak ilyen elhatárolódós gondolataim (hogy fúj, akkor most majd megint büdös leszek? Megint hasmenéseim lesznek? és az a nehéztüdő érzés jön megint? és mennyibe fog az nekem kerülni? és megint fájni fog a torkom estére? ésésésés...), de nem ez a legnagyobb baj, hanem hogy máris bűntudatom van! Megáll az eszem.

Ez azért nevetséges ám, hogy még meg sem léptem, még csak gondolatban kóstolgatom az egész lehetőséget, de a bűntudat máris ott vigyorog, mint egy kaján bohóc, a háttérben.

75. nap nikotin nélkül

Tegnap délután találkoztam BB-vel, leendő pszichológusommal, aki kellemes személyiségnek bizonyult, és keddenként fogok járni hozzá, hogy felfejtsük, mitől vagyok dependens típus. Merthogy ez a lényeg itt, hogy miféle hiányosságot próbálok pótolni (mindig, mindennel), és még lehet, hogy a Bajzáth-féle trauma is ott vigyorog valahol mindennek a mélyén. Izgalmas utazás, nagyon kíváncsi vagyok. Attól nem félek, hogy fájni fog, érdekes módon. Remélem, bátor vagyok és nem csak vakmerő. :)

Nagyon finom dolog volt Visegrádra elutazni, és igazán nagy örömömre szolgál, hogy ezentúl minden héten végig kell majd buszozni a Duna partján. Nagyon szeretek utazni, vonattal, busszal, akár hajóval is, csak autókázni utálok, mert kevesen vezetnek olyan jól, hogy ne féltsem a tyúkszaros életemet minden kanyarban, autózni mindig csak egy muszáj-dolog lehet nálam.

A belső történések kicsit homályosak még, a temetés hajnalán történt felismerés fényében újra ránézek mindenre, és kóstolgatom az érzéseimet.

Furcsa, felszabadító érzések, de nem tökéletesen tiszták még. Például érdekes, de megijedtem ettől a tervezett visszaeséstől, például attól félek, hogy beteg leszek a kéthetes cigizéstől (haha, a 34 évtől nem féltem!!), de ugyanakkor, amikor azt gondolom, hogy jó, akkor majd nem esek vissza, akkor viszont nem kerülök vissza abba a sötétségbe és beszűkült tudatállapotba, amiben előtte voltam, hanem érzek egyfajta szabadságot, hogy oké, majd akkortájt eldöntöm.

Tehát itt attól lett valami sokkal könnyebb, hogy szabaddá tettem magam a döntésben, és kényszer nélkül kijelöltem egy időpontot, amikor az egész dohányzási élethelyzetet szabadon megválaszthatom vagy elutasíthatom.

Még mindig nagyon jó érzés az egész. Felszabadultam, tényleg.

74. nap nikotin nélkül

Túl vagyok a temetésen, nem is volt olyan gáz. Azt hittem, ki fogom sírni a szemem, de valahogy nem volt olyan szomorú. Nagyon szép családja van a papának, kedvesek, közvetlenek, aranyosak. Csak felmerül a kérdés, hogy hol voltak az utolsó két évben. Egy-két kivételtől eltekintve mindenki csak nagyon sajnálja, hogy meghalt, és mindenki nagyon szerette ugyan, de kapcsolatot nem tartottak a papával. Nem vagyok igazán feldúlva emiatt, csak szomorú ez. Nagyjából-egészében minden család így működik, nincs ezen mit siránkozni. Sőt, én magam is elhanyagoltam pl. keresztanyámat annak idején, nem tartottuk a kapcsolatot az utolsó éveiben, nyomaszt is rendesen, pedig nagyon sok jót kaptam tőle gyerekkoromban, mégis egyedül halt meg szegény. Nem kifogás, hogy éretlen voltam, és nem kifogás az sem, hogy megvolt a magam baja. :( Na mindegy, szóval ne ítélj, hogy ne ítéltess :) De azért akkor is szomorú.

Dohányzásügyben egy komoly fejlemény van.

Tegnap reggel a teraszon alkut kötöttem magammal. Vagy az ördöggel, ki tudja, haha :) Egyszerűen nem bírtam a gondolattal, hogy soha többé, és hogy a nyaralás alatt is ezt a feszes, vigyázós, görcsös jelenlevést kell majd csinálni, ezért megengedtem (a gondolatot egyelőre csak), hogy nyáron szándékosan és tudatosan visszaessek két hétre. Ez nem jelenti azt, hogy tényleg meg is teszem. De ha megteszem, akkor úgy fogom, hogy két hét után végigcsinálom az egész leszoktatós protokollt a gyógyszerrel. Nem próbálok meg egyedül leállni, és nem bagatellizálom el a dolgot, komolyan veszem. Csak két hét, és befejeztük megint.

Namost hihetetlen, hogy ez a gondolat micsoda felszabadító érzéseket hozott. Egyelőre fel sem tudom mérni, mekkora segítség ez most nekem.

Olyan jól érzem magam, mintha már ezer éve leszoktam volna, nincs semmi bajom, sőt, végtelenül megnyugodtam. Már tegnap egész nap éreztem ezt a felszabadulást, ha jött a gondolat, hogy rágyújtsak esetleg, akkor mindig mellé jött az a gondolat is, hogy á, dehogy, majd nyáron. És ez elég volt!!! És tök jó érzés, és nem tudom, hogy lesz, de bárhogyan is alakul, kiderült, hogy ez a legnagyobb problémám, emiatt nem sikerül a leszokás úgy, ahogy másoknak. Mert én egyszerűen így működöm, nekem nem megy a “soha többé” gondolata, kézzel-lábbal tiltakozom ellene, hát akkor bassza meg, akkor oldjuk fel ezt a sötétséget, legyen már egy kis fény az alagút végén.

Még meglátjuk, hogy hosszú távon mi lesz, sokat gondolkodom ezen, attól nem félek, hogy újra a dohányzásba ragadok, sőt, szerintem sokkal könnyebb lesz leszokni egy kéthetes periódusról, mint most, a 34 évről. De ha ugyanilyen nehéz is lesz, akkor is megéri, mert hatalmas segítség most nekem pusztán ez a felszabadító gondolat. Meg arra is gondolok, hogy mire oda jutok, talán meg is gondolom magam. Vagy elkezdem, és szar lesz és egy pár nap után magamtól leteszem. Vagy a csuda tudja, bármi jöhet még, egyelőre nem lehet előre tudni. De MOST nem is érdekes.

Lényeg, hogy erre az engedményre volt most szükségem, és fel sem tudom még mérni, hogy mennyivel fogja megkönnyíteni az életemet kzárólag egy gondolat.

Véééééégtelen megkönnyebbülést érzek. Mintha egy abroncs elpattant volna a tudatomon.

73. nap nikotin nélkül

Tegnap délelőtt be kellett vennem egy gyógyszert és nyugtatót is. Fogalmam sincs, honnan jött ez a hirtelen sóvárgás megint, de úgy öntött el, mint egy áradó patak. Estére nyugodtam csak meg valamennyire. Nem történt pedig a világon semmi különös, sőt. Szép, nyugodt, semmittevős nap volt a szombat, és a vasárnap is nagyrészt.

Kezdenek gyanúsak lenni a hétvégék. Főleg az olyanok, amikor sehová nem megyek és semmit sem csinálok. Tavasszal a covid idején is ugyanez volt: másfél hét otthon töltött idő után estem vissza.

Sajnos, hiába tudom, hogy el kellene foglalnom magam valamivel, az eredendő lustaságom és sértődöttségem kiköveteli, hogy egy héten legalább egy-két napot tökéletes semmittevéssel töltsek. Ezeken a napokon csakis és kizárólag azt csinálhatom, ami kedvemre való, szívből jövő és örömöt hozó. És hát ez általában a semmittevés szokott lenni, tévénézés, festegetés, fórumozás. Csak semmi szociális élet! :)

Ez a bezárkózás pedig, úgy látszik, nem tesz jót a leszokásnak. Ha pedig előre csinálok programot magamnak, hogy el legyek foglalva, vagy bármiért is, akkor frusztrál és nyomaszt a hétvégére is beférkőző “kötelesség”, még akkor is, ha egyébként eredendően szívből döntöttem valami mellett, amit szeretek. És ha mégis feltöltöm a hétvégét programokkal, akkor pedig hiányzik az énidő, a magammal töltött órák, és egész héten duzzogok. Hogy egy percem se volt magamra egész hétvégén. Ki érti ezt?!

Nyilván a gondolataim is szabadon kószálnak, nincsenek mederbe terelve, és amint azt csinálhatom, amit akarok, azonnal elkezdem sajnálni magam, és vigasztalásra vágyom. Ami persze nem lehet más, mint a cigi. Nincs is más ötletem, eszembe sem jut más. Mondjuk, nincs is a ciginél jobb vigasztaló, önbabusgató megoldás. Illetve még a kaja. Az is nagy örömöt tud okozni, és vigasztaló is. Na, hát így lehet bődületesen elhízni. Most már sokkal jobban értem ezt a mechanizmust.

72. nap nikotin nélkül

Ma újra Merőkanál, de most csak bringás kört viszek, általában a belvárosi részt szoktam, a másik két kör túl nagy nekem, vagy az adagok, vagy a távolság miatt. Körülbelül 20-25 címre viszünk minden vasárnap meleg ételt. Nagyon jó érzés :)

Egy ilyen bringás kiszállítás nem veszélyes dohányzás szempontjából, normál munkanapnak számítom :) Viszont holnap sajnos temetés, Béla bácsimé. Nem szoktam temetésre járni. Szerintem ez lesz az utolsó alkalom. Hogy ilyen közel engedtem valakit. Aki nem családtag.

Hát.... öööö... az elég kemény menet lesz. Fel kell készülnöm rá. Sokan cigiznek, például Gyuszi is, és a szívem is fájni fog, szóval biztosan hiányozni fog nagyon valami vigasztalás. Lehet, hogy elmegyek a Lidl-be nullásért, mert már csak 4 szál van belőle, nem izgattam magam emiatt, úgy gondoltam, leállok azzal is már, drága is, meg minden. Tényleg az utóbbi napokban alig-alig volt rá szükségem, inkább csak reggel a kávéhoz még.

Viszont felmerült egy újabb probléma: mivel irtó sokat rágózom, gyakorlatilag reggeltől estig, a rágózás nagyon érzékennyé teszi a nyelvemet. Időnként rá is harapok, és valamiért az ennivaló is jobban felsérti, mint máskor, szóval tegnap este már egészen konkrétan fájt mindenhol, nagyon kellemetlen. Ugyanis nem merek enni, félek, hogy még jobban felsértődik, nem tudok jóízűen megenni semmit. Reggelre mondjuk sokat javult, de most meg alig merek rágózni :(

Pedig jelen pillanatban az egyetlen olyan szövetséges a rágó, ami azonnali enyhülést nyújt rágyújtási kényszer idején, sőt, már a rágózás gondolata maga is megnyugtat. A kisboltos Józsival hozattam egy százas csomag Turbó-rágót, 2800 forint, meg is jött, hétfőn elhozom. Három darab kell belőle egyszerre, kíváncsi vagyok, meddig lesz elég. Két hónapra saccolom.

Tegnap a teraszon meggyújtottam egy füstölőt, a kezembe vettem, és nézegettem a gyönyörű, kékes-fehéres füstöt a napfényben. Nincs az a cigaretta, aminek ennyire gyönyörű füstje lenne. Egészen elrévedtem a nézésében. Jó volt :) Érdekes módon, fontos része volt ennek, hogy a kezemben tartsam a pálcikát, nem volt elég beletenni a tartóba, úgy éreztem, akkor nincs vele semmilyen kapcsolatom, nem hozzám tartozik.

Miért kell, hogy a füst hozzám tartozzon? Miért kell, hogy a részem legyen?